Hódmezővásárhely.hu
Generációk jövője az Alföldön

1956 mindmáig megválaszolatlan kérdés, lezáratlan periódus

A Jóisten kevés népet áldott meg olyan tehetséggel és túlélő képességgel, mint a magyart! És kevés
népnek adatott meg, hogy annyit tanulhasson a történelméből,
megcsalattatásaiból, elárultatásaiból és szétmorzsolódásaiból, mint a mienk. Hiszek
abban, hogy létezik még az az összefogás, amely itt Vásárhelyen ezreket
gyűjtött össze a Mérleggyár udvarára a megtorlás halálos áldozatának, Gácsi
Lászlónak a búcsúztatására, hogy néma tüntetéssel mutassa meg, nem fél az
embertelen önkénytől. Igen, létezik még ez az összefogás és együttérzés, mert
két és fél éve láttam megmutatkozni a kórház védelmében. – dr. Kallai Árpád ünnepi beszéde.

Tisztelt Emlékezők, Kedves Vásárhelyiek!

Ha
végiglapozzuk ezeréves európai államiságunk krónikáját, szembeötlő szám-párosok
sora tagolja a magyar történelem évszázadait. 1703 és 1711. 1848 és 1849.
Rákóczi és a márciusi ifjak eltiport szabadságharcai. Hogy azonban ne csupán
forradalmainkra tekintsek: ott van 1526 és 1686 periódusa is. S a tatárdúlásé:
1240 és 1242.

Megannyi
lezárt történelmi periódus.

A
rabság, az idegen hatalmak igájába vetettség hosszú, emberöltők sorsát felőrlő
évtizedei-évszázadai. Másfelől pedig a szabadságvágy fellángolásának és véres
kihunytának rövid, tragikus fél-évtizedei, vagy éppen csak hónapjai.

Mély
értelmű magyar számmisztika!

Elképzelni
sem tudjuk, hogy másik évszámot társítsunk 1789-hez! Történelmi inverzszámot az
európai polgáriság líneáján? Aminthogy 1640-hez, az angolok polgári
időszámításának kezdeteihez sem. Ha az emberiség haladásának eszméje jócskán
veszített is régi fényéből, mégis: a történelem bizonyos pillanatai
visszafordíthatatlanul rajta hagyták bélyegüket a jövő alakulásán.

Nem
így a magyar évszámok!

Elnyomattatásunk
útjelzőit hosszú, keserves kereszthordozások követik, míg az unokák-dédunokák
visszaszerezhetnek valami kevéskét őseik jussából. Történelmünk dicsőséges
fordulatait pedig rendre megpecsételte, elorozta, megsemmisítette az idegen
akarat. A magyarság történetének legszebb reményei égő sebekként vérzik át meg
át Európa testét.

1956
mellett mindmáig nem áll ott a sorsszerű, perióduszáró évszám.

1956
mindmáig megválaszolatlan kérdés: mint azok a sírköveken álló számjegyek,
amelyek a sorstól várják a periódust lezáró intést.

1956
forradalma a mi élő halottunk.

Pedig
Európát soha azelőtt nem látott, izzó vörössel vérezte át az az alig két hét.
Az Október 23. és november 4. közötti napok vérvöröse elkeveredett az őszi
lombok utolsó izzásával, és azóta is fellángol minden őszi vörösben. Tél jött,
zordabb és végeláthatatlanabb minden korábbi telünknél, mégis: 1956 őszi
haláltánca újult erőre kapott és kap mindmáig minden októberi izzásban.

A
Rákosi-rendszer zsarnoksága mindent megmérgezett, mert aláásta az emberek
közötti bizalmat. Állandó félelmet oltott belé nemcsak a politikába, a
munkahelyekre, a művészetekbe, a templomba, hanem a családba, a magánéletbe is.
Aki független akart maradni, azt ellenségének tekintette: „Aki nincs velünk, az
ellenünk van.” Ez a képtelen, abszurd, magát tudományosnak és ésszerűnek hazudó
irányzat mindent ellentétesen nevezett: megpróbálta kicserélni a nyelvet, hátha
a gondolkodást is meg tudja változtatni. A legtöbb, a mai napig tartó erkölcsi
és szellemi kárt ezzel okozta… Kitalálta a békeharc fogalmát; a rabságot
szabadságnak, a nyomort fejlődésnek, a hazugságot igazságnak akarta álcázni. A
munkásosztály uralma helyett egy gátlástalan és züllött pártelit korlátlan teljhatalmát
szabadította az országra. Ez vezetett a példátlan felkeléshez, amelynek mintája
1848. március 15. volt. 1848 mellett 1956-ról írták a legtöbb verset; ennek
volt a legnagyobb, világméretű visszhangja.

Tisztelt
Hölgyeim és Uraim!

Koromnál
fogva ennél fogva is megindító, hogy az Önök körében ünnepelhetem a kommunizmus
erődítményébe elsőként rést ütő magyar szabadságharcot, a mindenkori magyar
demokrácia erkölcsi forrását és igazodási pontját! Az én nemzedékem csupán a
lekötelezett adós hangján szólhat mindazokról, akik vérüket, boldogságukat,
szabadságukat áldozták értünk, méltatlan utódokért. Az emlékezés hangja azonban
nem lehet más, mint hitvallást tenni a folytatás, a megalkuvást nem ismerő
hazafias bátorság életben tartása mellett! Szüleim ott voltak abban a szegedi
egyetemi előadóteremben, ahonnét a MEFESZ megalakulása szikraként lobbantotta
lángra a pesti egyetemisták forradalmi fáklyáját. És bár a véres bosszúállás
szovjet tankok és hithű moszkovita hóhérapparátus kíméletlen erejével érkezett,
mindannyian tudtuk, hogy a hamu alatt izzik a parázs! Értettünk a szavakból, a
félszavakból – és megtanultunk érteni szüleink, nagyszüleink hallgatásából is!

Ez a
megértés ad hitet, amikor ma újból a félszavak, az elhallgatás és az
elhallgattatás réme magasodik fölébünk; amikor újra a diktatúra szürke hamuja
szitál a szívünknek oly kedves októberi láng életet és reményt adó parazsára.

Naponta
horkad föl mindannyiunkban a jogos kérdés: véget ért valóban a zsarnokság?

Megszabadultunk-e
tőle, vagy más formában ismét a nyakunk köré fonódott?

Hisz
nem valóság-e most is, hogy egyre több mindenben ott bujkál valami félelem,
talányosság, bizonytalanság: ki tudja, kimondhatom-e ezt, amit gondolok, vajon,
nem lesz-e aránytalanul veszélyes következménye?

Ha az
ablakunk alatt megálló fekete autótól nem is kell tartanunk éjszakánként,
félnivalónk van bőven azért. Már Magyarországon is vannak kerületek és utcák,
ahová nem tanácsos betérni egy átlagembernek, nemhogy sötétedés után, de még
fényes nappal sem. Vannak faluszéli házsorok, települések és egész térségek,
amelyekben senki nem garantálja egy gyermek életét, egy család biztonságát. Aki
pedig rendelőben, vagy iskolában dolgozik, esetleg problémás családokkal
foglalkozik, nem tudhatja, mikor válik gyanútlanul kínos inzultus részesévé,
olyan helyzeteké, amelyeknek meghurcolás, megszégyenítés, netalán állásvesztés
a következménye. Megint másnak azért valós a zsarnokság, mert nemcsak a
kiemelkedés esélyét veszítette el, de hozzá sem jutott talán sohasem, mert
visszahúzta környezete és a biztos esélytelenség tudata. És a sorsát megint nem
maga írja, hanem más, például, a szülők leszakadt, céltalan élete, meg a banda
parancsszava: nem menekülsz, nincs kilépés a rendszerből.

Újból
a fortélyos félelem vonja meg a leltárt a forradalom ünnepén; a Köztársaság
kikiáltásának, vérrel megvívott szabadságunk huszadik évfordulóján?

Lehetséges
vajon, hogy a történelem ismét önnön folyamába lép vissza, s újból elénk
torlaszolja százszor meg százszor hősiesen eltakarított mocskos hordalékát?

Hiszem,
hogy rajtunk a válaszadás felelőssége!

Kiáltsuk
együtt az égnek és a földnek: Az nem lehet, hogy a tisztes családanyának
második állást kelljen vállalnia, mert a férjének nincs munkája, s ebben
felőrlődik, és meghal negyvenöt évesen!

Az
nem lehet, hogy a családok mindhiába törlesszék a részleteket, miközben az
állam a bankvilágot és a felelőtlen vezetőket dotálja kíméletlenül behajtott
adóforintjainkból,

Az
nem lehet, hogy miközben alkalmazottak és másoknak munkát adó, becsületesen
adózó vállalkozók számolatlanul túlóráznak, napról napra keservesebben élnek,
és ha bajba kerülnek, nem számíthatnak a társadalom támaszára, mert a diktatúra
jogutódai gátlástalanul széthordták mindazokat az értékeket, amelyeket a nemzet
elesett fiainak ellátására évtizedek munkájával felépített;

Az
nem lehet, hogy negyven év munkaviszony után a beteg, idős ember ne tudja
megvenni a gyógyszereit, legföljebb egyik hónapban az egyiket, a másikban a
másikat, és ritkázza, hogy elég legyen a nyugdíjig,

Az
nem lehet, hogy a tehetséges fiatal kitűnő érettségivel otthagyja az orvosit a
harmadéven, mert a szülei elvesztették a munkájukat és nem tudják tovább
fizetni a taníttatását, vagy ha végez is, a kilátástalanság elleni önvédelemből
olyan hazát kényszerül választani, amely megbecsüli a tudást és a
lelkiismeretes munkát;

Az
nem lehet, hogy ha ennyien nem ilyen országot akarunk, akkor mindörökre ilyen
maradjon.

Az
nem lehet, hogy annyi szív hiában onta vért!!!

1956-ban
sokan hitték: „az nem lehet!” Engedjék meg nekem, orvosnak, hogy megemlékezzem
róluk.

Arról
a nyolcvanegy emberről, köztük Vizy Bélával, és a többi 38 orvostanhallgatóról,
akit a forradalomban való részvételük miatt távolítottak el az egyetemről vagy
minősítettek vissza a szegedi orvosi karon.

Mezei
főorvosról, aki két napon keresztül igyekezett megmenteni a tiltakozó
felvonuláson meglőtt Gácsi László életét a vásárhelyi kórház sebészetén, de már
nem segíthetett rajta.

És
azokról az orvos–kollégákról, mentősökről, ápolókról is hadd szóljak, akik a
sortüzek és az utcai harcok sebesültjeit vagy áldozatait igyekeztek menteni;
köztük, a vásárhelyi Csányi Lajosnéról, aki fiatal lányként egy vérző nőtt vitt
Budapesten a Kálvin téri lövöldözés helyszínéről a Baross utcai 2. számú
sebészeti klinikára. Gegesi–Kis Pál professzorról, aki ott nemcsak gondjaiba
vette a sebesülteket, de önkéntes ápoló személyzetet is gyűjtött a betegei
mellé.

Bárhogyan
alakul is a jövőnk, annyi bizonyos, hogy erre az elszántságra, erre a
hivatástudatra és összefogásra még szükségünk lesz!

A
Jóisten kevés népet áldott meg olyan tehetséggel és túlélő képességgel, mint a
magyart! És kevés népnek adatott meg, hogy annyit tanulhasson a történelméből,
megcsalattatásaiból, elárultatásaiból és szétmorzsolódásaiból, mint a mienk.
Hiszek abban, hogy létezik még az az összefogás, amely itt Vásárhelyen ezreket
gyűjtött össze a Mérleggyár udvarára a megtorlás halálos áldozatának, Gácsi
Lászlónak a búcsúztatására, hogy néma tüntetéssel mutassa meg, nem fél az
embertelen önkénytől. Igen, létezik még ez az összefogás és együttérzés, mert
két és fél éve láttam megmutatkozni a kórház védelmében.

Csak
magunkra számíthatunk – mondhatja bárki.

Hadd
fordítsak a mondat rendjén egy reménykeltőbb üzenet érdekében: magunkra –
egymásra – még mindig, még most is számíthatunk!

Tudjuk
a történelmi összefüggésekből: 1956-ban bennünket leszámítva senkinek sem állt
érdekében a kialakult világhelyzet megváltoztatása. A szabadságharcot a szovjet
csapatok és védőszárnyaik alatt a magyar hazaárulók leverték. A vezetőket és az
ártatlan forradalmárokat kivégezték, jeltelen sírba temették, a résztvevőket
hosszú börtönre ítélték. De ennek ellenére a forradalom győzött, mert október
23-a megváltoztatta a gondolkodást: a változtatás szelleme kiszabadult a
palackból, a megtört gerincű nép fölegyenesedett, beleszippantott a szabadság
levegőjébe, újra ember volt és magyar. Ezért nem volt értelmetlen egyetlen
áldozat halála sem, bármi is következett utána. Ezért kötelességünk emlékezni a
hősi küzdelemre és vérontásra, mert az ott és akkor, személy szerint értünk is
ontatott.

Ezért
fogalmaztam úgy az imént: 1956
a mi temetetlen halottunk!

Egyszer
úgy tetszett, a sors keze kiírja végre a hiányzó évszámot 1956 keresztjére. Úgy
hittük, egyszer a történelem is kegyes kivételt tesz a magyar nemzettel, és
1956 igazság után kiáltó, nagy kérdését nem a sírok fedőlapjaiba vési, hanem az
ősz színeiben örökre izzó lángbetűkkel válaszolja meg.

1989-et
írtunk akkor. Hittük, szent meggyőződéssel vallottuk és akartuk, hogy az 1956
óta lelkünkben izzó parázs végre szabadon lobbanjon az égig. Hittünk a
történelem Tisztítótüzében, amelyet október őszinte szabadságvágya táplál.

Ma
mindinkább úgy tetszik: a sors nem akarta lezárni még az 1956-tal megkezdett
periódust. A történelem nem bizonyult hűtlennek önmagához, és a magyaroknak
lassabb és kínzóbb tisztulást szánt, mint Európa többi nemzetének. A kommunista
diktatúráról, amelyről azt hittük, tiszta lelkesedésünk képes legyőzni,
kiderült: százfejű hidra, hasonlatos népmeséink hétfejű sárkányához, és mi,
Európa legkisebb vándorlegénye nem győzhetünk rajta egykönnyen. Új meg új feje
nő, és majd minden csapásunk, amelyet nekiszegezünk, bennünk okoz belső
vérzéseket.

Európa
testén 1956 októbere máig szivárgó seb. Vérzése csillapodott, a tüneti kezelés
megnyugtatta a szemlélőket, de a belső vérzés egyre kínozza a hidra magányosan
küzdő áldozatát. 1989 – látjuk be egyre tisztábban – nem bizonyult történelmi
sorsunk irányát megfordító évszámnak.

1956
forradalma akkor a 33. évbe, krisztusi korába lépett. Újabb, nehéz stációk
tűntek fel a magyar nemzet szent keresztútján. A magyar nagyhét hosszabb a
világ más tájain megszokottnál, a sors pedig nem vetíti elénk azt a várva várt
évszámot, amely megnyugtató feleletet ad végre 1956 kérdésére. Mégis hiszek:
hiszem, hogy október nagy, tisztító tüze kiégeti végre a salakot nemzetünk
lelkéből. Hiszem, hogy a gyermekeink egy tisztességes Magyarország büszke és
reménykedő fiai lesznek! Addig az októberi lángszínekben izzó évszám mutat
irányt a keresztcipelésben. Ki tudja, meddig tart még. A keresztút végén
azonban a feltámadás fénye világlik.

Adjon
az Úristen békét a mártíroknak, a keresztjüket örökölt utódoknak pedig hitet az
út értelmében!

Köszönöm
megtisztelő figyelmüket!