Hódmezővásárhely.hu
Generációk jövője az Alföldön

A vásárhelyi Puszta

A 23 ezer hektáros vásárhelyi Puszta hazánk egyik legnaposabb területe. Növényzete érintetlenségét mintegy háromezer évre vezetik vissza. A kardoskúti Fehér-tónál ma 229 madárfaj – a magyar madárfauna 68 százaléka – fordul elő, ebből 89 faj fészkelő, 140 átvonuló. Az emlősök közül 23 fajt tartanak számon. A Körös-Maros Nemzeti Park által kezelt területen ma két szürkemarha-csorda és vegyes cigája-rackanyáj is legel.

A vásárhelyi Puszta területén Kr. e. az V―IV. évezred fordulója körül, egymást követve, több neolitkori kultúra népessége telepedett le. Ettől kezdve a népvándorlás során, majd a honfoglalást követően napjainkig folyamatosan agrárkultúrából élő népcsoportok lakják. A török hódoltság során a délkelet Tisztán-túli pusztaság kiüresedett. Amikor a felszabadító háborúk után az elmenekült és megmaradt hódmezővásárhelyi lakosság visszaköltözött, a Tiszától a gyulai várig tudott legeltetni, a népesedő mezőváros határában pedig mind nagyobb területen földet művelni.

Birtokviták után, 1723-tól a gróf Károlyi család vásárolta meg Hódmezővásárhelyt, majd kezdte kisajátítani Újvárost, Sámsont, Derekegyházt, valamint Nagymágocs területét. A feudalizmus végéig gyakori perben állt a város és az uraság. 1744-ben a Tolna megyei Zombáról a Pusztára települt és az új Orosházát megalapító szabadgazdálkodású jobbágyok foglaltak birtokot. Kezdetben békétlenség volt a két település között. A nép azonban annál bölcsebb volt. Megindult egymás megismerése. A Puszta 1850-től felgyorsult kiosztása és tanyásodása során, az összeházasodásokkal megbonthatatlan „vérszerződéseket” kötöttek. Igyekeztek a jelentős szikes, gyönge minőségű, gyakran vízállásos réten sok munkával együtt megélni. Ennek köszönhető, hogy az orosházi Nagy Gyula múzeumigazgató által kutatott terület térképén érzékelhető, milyen sűrű szórványtanya-rendszer alakult ki a 20. század közepéig, fontos iskola-, és olvasóköri hálózattal. Így bontakozott ki a helyi, nagy értékű, egyedi kultúra. Nem véletlen, hogy dr. Tálasi István, az ELTE néprajzi tanszékének egykori professzora az egész vásárhelyi bel- és külterületet, benne a közösen használt Pusztát nagy relictumnak nevezte.

Az óriási határ egyre nehezebben volt kezelhető. A 18. sz. végén már a hírhedt betyárvilága veszélyeztette a közbiztonságot. Ezt követően, a 19. sz. végén megindultak az elszakadási mozgalmak. Vásárhely maga kényszerült rá, hogy Kardoskúton létrehozza Pusztaközpontot. Ezt követte id. Gregus Máté, aki megalapította Vásárhely-Kutas tanyaközpontot. 1950-ben az országos területrendezés során a Pusztát több közigazgatási területre szabdalták. Békés és Csongrád megye megközelítően fele-fele arányban osztozott rajta. A vásárhelyi anyaváros kapta a legkisebb részt Csomorkány felől. Csongrád megyéhez csatolták Székkutas, Nagymágocs, Árpádhalom és Derkegyház, Békés megyéhez Orosháza anyavároshoz és járásához Békéssámson, Kardoskút, Pusztaföldvár községeket. A Puszta 1900-ban még 33 478 kat. hold területű, járás nagyságú volt, jelenleg 23 ezer hektárra becsülik. Kapott belőle a Körös-Maros Nemzeti Park is. A mai hivatalos bejegyzés szerint, a teljes védett területük: 5699,3123 ha.

A vásárhelyi Puszta hazánk egyik legnaposabb területe. A pusztai éghajlat következtében itt minden kultúrnövény hamarabb érik és terem. Különleges a vásárhelyi Puszta flórája is. Megkülönböztetjük a tatársánci ősgyepet, amely ma már kerítéssel körülvett, szigorúan védett terület. Az itt található növényzet érintetlenségét mintegy háromezer évre, a Hallstatt-korra teszik. A földvár pusztulása után alakult ki. A kardoskúti Fehér-tó hazánk egyik legkülönlegesebb biológiai területe. Hóolvadás utáni rövid időszakban, amikor a tó medrét kitölti a víz, megjelenik benne a szigorúan védett lápi póc (Umbra krameri) és további 9 halfajta. Itt található az erre ritka ásóbéka (Pelobates fuscus) is. Ma 229 madárfaj van a Pusztán – a magyar madárfauna 68 százaléka –, ebből 89 faj fészkel, és 140 átvonuló. A Pusztán föltárt Árpád-kori településeken nyírfajdot (Tetrao tetrix), pelikánt, vagy gödényt és a nagykócsag (Egretta alba) csontjait is megtalálták. A belvizes években rendszeres költőfaj a gólyatöcs (Himantopus himantopus himantopus L.) és a gulipán (Recurvirostra avosetta L.). Az 1960-as években költött itt a széki pacsirta (Calandrella brachydactyla Leisler). Egyre nagyobb tömegekben érkeznek az északon költő darvak (Grus grus grus L.), de enyhe teleken egyre növekvőbb csapataik áttelelnek. Az emlősök közül 23 fajt tartanak számon. Ezek többsége a szántóföldeken él. A Nemzeti Park területén ma két szürke marhacsorda és vegyes cigája-rackanyáj is legel.

Amikor 1948-ban Rákosi meghirdette a fordulat évét, elindult a mértéktelen beszolgáltatás, adóztatás, rekvirálás, vagyonelkobzás, valamint vagyonvétségért és a szocializmus elleni izgatásért emberek ezreinek meghurcolása. Az idősebbek még türelmesebbek voltak, de a fiatal gazdák jövőjük és életük tönkretételét látták a diktatúra rohamos kialakulásában. 1949-ben megjelent a Pusztán a felvidéki születésű Blahó János (1923–1951), és a pusztai fiatalok között elkezdte szervezni a fehérgárdista mozgalmat, amelynek a Rákosi-rezsim fegyveres megdöntése volt a célja. Az ellenállásban résztvevők száma gyorsan terjedt és Nagymágocstól a Fehér-tóig egyre több tanyában tartottak titkos szervező gyűléseket. Pósa-halmon lakott ifjú Kovács István (1927–1951), aki Blahó szervező társává vált, és a Puszta jelentős gazdái csatlakoztak a mozgalomhoz. Futótűzként terjedt tovább Békés és Csongrád megye más területeire, egészen Szeged határáig. Néhányan már fegyvert is szereztek. 1950 kora őszétől megindult a földalatti mozgalom fölszámolása. Juhász Nagy Istvánt (1920―1951), Blahó Jánost és Kovács Istvánt kegyetlen kínzatásuk után, 1951 tavaszán, a szegedi Csillag Börtönben fölakasztották. Parasztok százai kerültek börtönbe, embertelen körülményeket nyújtó bányákba, munkatáborokba.

Közben gazdasági és erőszakos kényszerítéseket alkalmaztak a mezőgazdasági szövetkezetek szervezésére. Több tucatnyi életképtelen közösség alakult meg a hatalmas térségben. A végső fő cél az volt, hogy „egy falu, egy szövetkezet” legyen. Elindult a vásárhelyi Puszta elnéptelenedése. Sokan végleg városokba, falvakba költöztek. A tanyavilág megszűnőben van. Máig változatlanul fogy a lakosság, bár a rendszerváltoztatás után határozott fejlődés indult meg. Ennek ellenére, küzdelem folyik a lakosság életlehetőségeinek javítása, és a népszaporulat föllendítése érdekében.

A Nemzeti Park területén a Pusztát a jószágokkal tavasztól a tél beálltáig járatják. Az állatok legelik és mögtőzegölik, mögtelekölik. Olyan védett növény- és állatfajok kerülnek elő, amelyeket kihaltnak véltek. A szigorúan védett övezeteken kívüli tájvédelmi területeken is tavaszonként hatalmas székfűtáblák terjednek. Székkutason a Herbária Zrt hetven dolgozóval működő üzemében készítik a gyógynövényteákat és az étrend-kiegészítő tablettákat. 2014-ben 100 millió Ft. értékben üzembővítést és felújítást hajtottak végre.

A Nemzeti Park és Kardoskút Önkormányzat Pusztaközpontban évek óta szeptemberben rendezi meg a Fehér-tó Napját, amelyre egyre több látogató érkezik és részt vesz a bemutatókon. A kis településen újraéledt az Olvasókör, gondozzák a kis temetőt. Szépen rendezett a Nemzeti Park múzeuma és előadóterme, ahol egész évben fogadnak turistacsoportokat, iskolai osztályokat. Rendkívüli biológia és természetvédelmi órákat tartanak. Székkutas, a Puszta másik jeles települése ― szerencsés polgármester-választást követően ― az utóbbi öt évben szinte robbanásszerűen urbanizálódik. Kiválóan fejlődik Derekegyház és Pusztaföldvár. Az utóbbi községben átadták a Falumúzeumot és a rézkor végi, vaskor eleji Tatársánc kicsinyített, de a szabadtéri, közösségi összejövetelek számára félköríves, lépcsőzetes lelátóval és középen jókora közös kemencével ellátott történelmi emlékhelyet.

2013-ban a két anyaváros és hét község megalapította a Vásárhelyi Pusztáért Szövetséget, majd ezt követően Pusztaötös névvel újabb szövetség jött lére, az itt lakók fölemelésére és a nagy vásárhelyi Puszta országos, sőt nemzetközi elismertetésére.