„A forradalom minden
szempont szerinti erkölcsi tisztasága nyújtott fedezetet az
optimizmushoz. Felsejlett annak a reménye, hogy nekünk magyaroknak,
az utcára ment bátor magyar fiataloknak, módunk és jogunk van
végre eldönteni, hogy a legnyugatibb keleti országgá változtatott
Magyarország visszaalakuljon azzá, ami volt: a legkeletibb nyugati
országgá.” Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város az 1956-os Forradalom és Szabadságharcra emlékező ünnepségén prof. dr. Gyulai József akadémikus, Hódmezővásárhely díszpolgára mondott beszédet.
Hódmezővásárhely
Megyei Jogú Város az 1956-os Forradalom és Szabadságharcra
emlékező ünnepségén prof. dr. Gyulai József akadémikus, a
város díszpolgára mondott ünnepi beszédet.
– A mai fiataloknak nehéz
elmagyarázni, hogy mi volt ama terror mögött, mi volt az az
ideológiai elv, amely mögé beálltak azok, akik ránk
kényszerítették a szocializmus nevezetű rendet, a kommunizmus
előszobájának építését – mondta el beszédében az
akadémikus. – Az ideológiai hátteret később, az egyetemi,
főiskolai marxista leninista tananyagban tanították meg nekünk.
A kommunista ideológia csak a nagyipari munkásokban bízott mint
szervezhető erőben. Eme életforma mintájára akarta a teljes
társadalmat átszervezni, hogy a parasztság a mezőgazdaság
munkásává, földmunkássá váljék. Veszítse el a
földtulajdonát, termeljen mint egy gyárban napi nyolc órát, a
termékei kerüljenek be az állami elosztásba és pénzért
vásárolja vissza az ennivalót a boltban, mint a munkások. A
kisiparosok is szerveződjenek személytelen szervezetekbe, felejtsék
el azt a szakmai önbecsülést, önérzetet, ami korábban
jellemezte őket. Azt, hogy ez a modell nem tudott működni, ezzel
az átalakulással erkölcsi értékek vesznek el, elhallgatták,
vagy lekicsinyítették, átmeneti nehézségként próbálták
eladni – mondta Gyulai, aki néhány személyes történet
segítségével elevenítette fel az 1956-os év októbere felé
közeledő Magyarország hangulatát, feszültségét.
Felidézett, többek
között egy 1950-ben történt esetet, mikor társaival a szegedi
zenekonzervatóriumból a délutáni órákban vonattal utaztak
vásárhely felé, és a kupéban szemben ülő gazdával beszédbe
elegyedtek. A gazda elmondta: a gyermekei éhesek voltak, ezért
levágtak két disznót, a szomszéd azonban feljelentette őket, a
tárgyaláson pedig életfogytiglant kapott. Csak azért nem került
rögtön börtönbe, mert „azt mondták nincs hely a Csillagban.
Majd, ha ürülés lesz, megkezdhetem”.
A történetekkel az
56-os évhez érkezve Gyulai a Bethlen Gábor Református Gimnázium
közösségébe kalauzolta a hallgatóságot.
– A Bethlen már a tanév
kezdetén méhkasként zsongott, jöttek a hírek a budapesti,
szegedi egyetemistáktól. Igazgatónk, Gyáni Imre bátorságára
jellemző, hogy már október 19-én engedélyezte a diákparlament
összehívását. Másnap Gyáni igazgató úr megkért, mint a
legfiatalabb tanárt, hogy legyek ott a gyermekek tüntetéseinél,
és akadályozzam meg, hogy bántódásunk essék, netán rájuk is
lőjenek. A délutánokat és az estéket a múzeumban töltöttük,
ahol Gallyasi Miklós történelem magyarázatait hallgattuk. Eljött
23-a. Olyan ideges voltam, hogy Körtvélyesre mentem kerékpározni,
hogy kiszellőztessem a fejem, sötétedéskor értem a múzeumba.
Éppen a hírhedt Gerő beszédet közvetítette a rádió. Rám
olyan hatást tett, mintha a politikai vakság példáját hallottam
volna. Gallyasi Miklós, a minket csőcseléknek nevező beszéd
utáni döbbent csendben annyit mondott: világháború. Bár nagyot
tévedett, mi megijedtünk, igaz, akartuk a rendszer bukását. Én
is akartam, akár a személyes áldozatommal is. A forradalom minden
szempont szerinti erkölcsi tisztasága nyújtott fedezetet az
optimizmushoz. Felsejlett annak a reménye, hogy nekünk magyaroknak,
az utcára ment bátor magyar fiataloknak, módunk és jogunk van
végre eldönteni, hogy a legnyugatibb keleti országgá változtatott
Magyarország visszaalakuljon azzá, ami volt: a legkeletibb nyugati
országgá. Pár nap múlva néhány diákom fegyveres nemzetőr
lett, majd ott álltunk az Iván szobor ledöntésénél, amely az
elmúlt idők borzalmait szimbolizálta… Végül elbukott a nagy
ügy, mint történelmünkben már nem egyszer. Sok emlék forrong ma
is bennünk, a nagy idők egyszerű tanúiban – folytatta emlékező
beszédét a város díszpolgára, hozzátéve: egészen december
4-ig városunk sikeresen tudta bújtatni és életben tartani a
forradalom lángját, ekkor történt azonban Gácsi László halála,
amiért még ma sem vállalt senki felelősséget.
– Mit mond a mának 1956
– tette fel a kérdést. – Hazánk történelmében jó 100 évenként
adódott olyan összefogás, összetartás, ami tisztító erejével
segített a történelmi tettek végrehajtásában, és ami segített
elviselni a megtorlás évtizedeit. Ami akkora erkölcsi elégtételt
jelentett, hogy pár év nehézsége után a követelések egy része
meg is valósulhatott. Ilyen lett majdnem az 1956-os Forradalom és
Szabadságharc is. Sajnos azonban a rá következő megtorlás tovább
nyúlt húsz évnél, ezért a lelkekre gyakorolt torzító hatása
is erősebb lett. Egyértelmű, hogy a puha diktatúra másként
rombolt, talán mélyebben is. Az óhatatlanul is kialakuló kettős
lelkiismeret lett a ma nagy gondja. Hogy az ideológiai máz mögött
a köztulajdont lebecsülő, netalán eltulajdonító tettek
összeférnek a lelkiismerettel. Hogy nemzeti mértékben megszűnt a
tolerancia, az egymás becsülése, hogy szeretetet ne merjek
mondani. Szélsőségesen individualista lett az értékrendünk, ami
túllépi a polgári becsület határait. Ami lelkiismeret furdalás
nélkül feléli saját polgártársai jövőjét azzal, hogy legjobb
az államnak tartozni. Vajon hány évtized kell, hogy az „állam
én vagyok”-ból „az állam mi együtt vagyunk” állapotába
visszajussunk. Jó lenne, ha ez a tisztulás végre eljönne és
létrejönne az az ország, amelyben nem csak lázongva, hanem
boldogan lehet élni. Adja az isten, hogy élni tudjunk mi is és
gyermekeink, unokáink is azzal az áldozattal, hagyatékkal, amelyet
a történelmünk, jelesül 1956 októbere adott nekünk – zárta
gondolatait Gyulai József.