Hódmezővásárhely.hu
Generációk jövője az Alföldön

Az anyaország ernyője alatt – első rész

GONDOLA – Majd ha bokrosodik a család, az ő
gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár,
nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is
magyarok. Sylvester Lajos írása.

Vendégfogadó Mártély

Hódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan
egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk
volt a mártélyi üdülőfalú vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a
másutt dobhártyát szaggató műanyagfedél vagy bádogtető pattogását. A Tisza
holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve -, hatalmas nyárfák
védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként
aposztrofálják. Nem véletlen, hogy ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz
Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belsőlábához
telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem
csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat.

Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával,
formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába,
hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a
vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az
épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé
futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon
tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. És mindezt jótékonykodva az árterületi
galériaerdő hatalmas nyárfái, alacsonyabb cserjéi pólyálják be az októberi
csöndbe, az őszi színek impresszionizmust megelőző festői világába.

Csoda-e, ha a dél-alföldi képzőművészek is ide dugtak be egy tájba
nem illő alkotóházat, ahelyett, hogy az egykori mecénásokkal tanyát
veressenek.

../exchweb/img/clear1x1.gif

Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan
fodrozódik és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát.
Csak egy-egy a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva,
miközben visszahuppant a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a „holtág”-nak
nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a
ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is.

Nemzetrészek színezete

Szóval október, eső, állampolgári eskütétel. Mi hogy a következő
napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat
hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik
legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait
arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel, vagy lóháton, az elesettebbje
gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence
egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a
belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne
felmenői révén szétválogatni, hogy ki, melyik nemzetrész fia – lánya. Magyarok
vagyunk, s ezen belül különülnek el táji földrajzi tagoltság szerint az
egymástól csak árnyalatokban különböző egységes nemzeti közösség tagjai, egy, a
mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik
valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de
utódaikban mindenképp az ott élőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása,
étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon
tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább.
De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt
a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál.

Mindez, hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a
Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából
érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó
politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi
magunk is. Legtöbbször csupán székely kivagyiságból.

Van tehát valami felületi, csupán látszólagos ellentmondás
aközött, hogy vannak, illetve bizonyára lehetnek köztünk, akik
Hódmezővásárhelyre érkezünk, hogy az egységes magyar nemzethez tartozásunknak
jogi érvényt is szerezzünk, miközben otthon egyesek „székelykedve”
kiszámláltatják magukat a magyar nemzetből.

Mi, természetesen nem tartozunk ezek közé. Sőt!

Feleségem, s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk
elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam,
mekkora szerencse hogy esőernyővel felfegyverkezve érkeztünk, s egyébként is mit
nekünk annyi ideig tartó aszály után ez a Kárpát-medence egészét permetező eső.
Engem, lévén elkötelezetten falusi kötődésű mindig megmosolyogtat – van, amikor
bosszant -, amikor hallom, hogy a rádiós-tévés műsorszolgáltatók a következő
napokra is ragyogó napsütést ígérnek örvendezve, akkor is, amikor rőt színűre
égett a mező, s a spontán vagy készakarva fellobbanó tarlótüzek lidércként
szaladgálnak a szántóföldeken.

Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848.
március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, mikor Petőfi és társai kiléptek
a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt
Táncsics Mihályt budai börtönéből.

Ehhez képest ez a mártélyi meleg őszi eső simogatóan kellemes, az
előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli.

És, az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink.

Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is
„úgy jött össze”, hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá,
amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott
Magyarország fölénk tart, az eskütétel színhelyéül csak én és feleségem
választottuk az alföldi várost, Anikó lányunk, Péter vejünk és Peti fiúnk
otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküsznek, mert Bori mama, Peti apai
nagyanyja egészségügyi problémák miatt nem vállalhatja a félezer kilométernél is
hosszabb utazást. A család többi tagjai kísérőink, gardírozóink csupán, de most
ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert, egyrészt a
vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és
földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá
állásunknak.

Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar
állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk,
vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar
állampolgár, és majd ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a
magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár, nemcsak lélekben, hanem
állampolgárságuk révén is magyarok.

Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar
állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a
mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel
a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az
esőveréstől.

A mi esetünkben – de nemcsak – családi bontásban az
állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja
igen változatos. Zoltán fiúnk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is
őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont lévén
rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz – Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi
szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar
anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is.

Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk
magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, aki most
szerzik meg, és ismét vannak, akik a „minden magyar felelős minden magyarért”
mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá.

Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány

Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen
gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is mintegy
négyszázan tódultunk ki, mi magyar állampolgársági várományosok
Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé,
a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esőernyők oltalmában hallgattuk
Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra
is ráhangolt szónoki szó az sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk.
Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott
központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő
hódmezővásárhelyi esőernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe
bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer
rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok,
akik 2004. decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után,
dr. Grezsa István városi tanácsos javaslatára s a tanács döntése nyomán
tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején
húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy
hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor, meghatódottságunkban
szinte spontán kialakuló közakarattal a „Legmagyarabb Város” titulus
odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt.

../exchweb/img/clear1x1.gif

A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával –
tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre
(Fidesz – KDMP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a
„legmagyarabbnak” bizonyult. De ez csak kezdetnek bizonyult. A város
polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított
ki és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi
kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját,
Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési
sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy
a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi
szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És, amire
talán a mozgalom elindítói sem gondoltak a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá
vált, országossá terebélyesedett. Más városok is „örökbe fogadtak” külhoni
magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben
most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy
megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A
dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első
könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel
Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter
alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek ma is a határokon túli
honosítási kérések. A következő ünnepi alkalommal, minden bizonnyal túllépik az
ezres számot.

Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta
Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az
eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az
egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek -, mert a mi lapunk bizonyult a
médiumok közül legkövetkezetesebbnek, amely a hódmezővásárhelyi kapcsolatok
építésének folyamatát támogatta és végigkísérte.

A megbízatást, természetesen megtisztelőnek tartottam, és
vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal
„beültette” Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra
faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is
mutatta. Felirata:

MAGYARNAK LENNI JÓ!

2011. OKTÓBER 23-ÁN,

AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT

MAGYAROK NEVÉBEN,

AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK.

HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK

Mivel Hódmezővásárhely esetében „a legmagyarabb város” formula már
foglalt, ezért került a míves faragású táblára az „igazi magyar városnak”
szöveg.

Balázs Anti volt az egyetlen külhoni „újból magyarrá lett magyar”,
aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy
Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat.

../exchweb/img/clear1x1.gif

A sokak által ismert Bajuszkirály, és Kopjafadoktor kiváló szónok,
mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták.

Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése
volt. Ki tudja hányan, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a
Nagy Imre-teret.

Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári
rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt az árusító
helyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen
a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fenn való ezt a szolgáltatást. A
virágrengeteget az esőernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva
osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami,
amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek.

Pedig még hátra volt a város főterén, a Fekete Sas palotában a
honosítási akták ünnepélyes átadása.

De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esőernyő-rengeteg
fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja
mindenféle esőveréstől.

Sylvester Lajos
forrás: www.gondola.hu