csonka országban a magyar állampolgárnak született egyéneknek a szájából a
kenyeret. Sylvester Lajos írása.
A Fekete Sas röppályája
A hódmezővásárhelyi honosítási ünnepség második állomását a Fekete
Sas dísztermébe telepítették, ahol dr. Kószó Péter és Almási István
alpolgármesterek adták át a közel négyszáz honosítási okmányt.
../exchweb/img/clear1x1.gif
Az épületről most annyit, hogy IV. osztályos Peti unokánk az
eklektikus, neobarokk és rokokó építészeti elemekből kialakított, a bálterem
aranyozott díszvakolatát, a szecessziós vonalvezetésű páholysort látva ámulattal
jegyezte meg: mondjátok, hogy csak álmodom! Pedig, korához képest
„járt-kőt gyerek”, szüleivel több ország nevezetes helyein térült-fordult.
Azt mostanáig magam sem tudtam, hogy ez a múlt század első éveiben
épült csodapalota bálterme Közép-Európában a második legnagyobb oszlop nélküli
helyiség. (Az első Ausztriában található.) A nagyterem mennyezetének nagy
fesztávolságú vasbetonszerkezete szintén elsőbbségi rekord. A 700 négyzetméter
felületű teremben 650 vendéget tudnak leültetni, az étterem befogadóképessége
háromszáz fő, s a kávéház különtermében százhúsz vendég fogyaszthatja a
feketelevest.
A palotáról illik tudni, hogy a város tulajdonát képezi. Ez tette
lehetővé, hogy a 90-es évek elejére lerobbant, málló vakolatú galambtanya
1998-ra újra a város büszkeségévé váljék, konferenciák, társas összejövetelek,
lakodalmak, céges rendezvények, az elegancia és szépség színtere legyen.
../exchweb/img/clear1x1.gif
Elképzelhetni, hogy a honosítási ünnepség emlékezetessé tételében
milyen szerepe van ennek a környezetnek, amely egyébként egyben a
városgazdálkodás milyenségét és minőségét is szemlélteti. Az sem véletlen, hogy
ez a „Paraszt Párizs” – Bródy Sándor nevezte így Ady Endre felháborodására, hisz
a mezőváros a művészetek és az irodalmi élet centruma volt már az ő idejükben is
-, Hódmezővásárhely a magyar városok közül 1997-ben elsőként kapta meg az
Európa-díj Becsületzászlaját, 2009-ben Magyarországon Az Év
Települése, honlapja ugyanebben az évben nyerte el Az Év Honlapja címet, és 2010-ben Magyar Örökség díjat kapott.
../exchweb/img/clear1x1.gif
Végül is az ünnepség felvezetéseként vendéglátóink kérésére a
Háromszék október 22-i, szombati számában megjelent vezércikket Fülöp László, az
MTV Szegedi Stúdiójának bemondója olvasta fel. Szerencsés megoldás volt, mert a
kimunkált dikció az ünnepélyes körülményekhez emelte a prózai szöveget, azt a
képzetet keltve bennem, hogy hatásosabb, ha mondandóm más szájából hangzik
el.
Magam pedig töprenghettem, hogy terjedelmi és egyéb okok miatt egy
ilyen rövid lélegzetű írásból mi is maradt ki?
Utólag – azt hiszem – talán a lényeg…
Ha ugyanis az ünnepséget felvezető szöveget újraírnám, a fő
hangsúlyt annak a kérdésnek a megválaszolása kapná, hogy mivel is tudjuk mi,
külhoni magyarok viszonozni azt, hogy az újra anyaországként cselekvő
Magyarország védőernyőjét újrahonosításunkkal fejünk fölé emelte ezekben a
politikailag huzatos és esős időkben?
Erre a kérdésre eddig nem nagyon adtunk és nem is kaptunk
választ.
Mivel és miként szolgálhatunk?
Az elcsépelt és semmit mondó formula az, hogy semmi
viszontszolgáltatására nem vagyunk alkalmasak. Azon túl, hogy nem fogjuk 23
millióként kiverni a csonka országban a magyar állampolgárnak született
egyéneknek a szájából a kenyeret, mint ahogyan az egyik, a napjainkra oszlásnak
indult párt főkorifeusa riogatta a félszáz év alatt alaposan átmosott agyú
polgárokat. És a gyógyszerkasszát sem ürítjük ki, a kórházaikat sem nyomorítjuk
meg, ha pedig erre rászorulunk, akkor fizetünk, mint a mondás katonatisztje.
Igen, mert ha betegbiztosítást nem fizetünk, akkor, normális, hogy ezt a
szolgáltatást nem vehetjük igénybe.
Ezek, különösen egy felemelő ünnepség kapcsán porba húzóan prózai
dolgok, de életünk ilyen apró-cseprő dolgokból is áll, s ezeknek a
tisztázatlansága, vagy éppen a manipulálhatósága a külhoni és a „beltéri”
magyarok viszonyát ronthatja.
Mondok egy apróságnak tűnő, Hódmezővásárhelyhez is kötődő témát,
amellyel példát mutathatunk.
1990után, főleg az első másfél évtizedben gyakran megfordulhattam
a csonka országban. Évek múltán is megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kommunizmus
regnálásának szimbólumai milyen mértékben vannak jelen az ország életében, még a
rendszerváltoztatás utáni években is.
Az utak, utcák, terek neveiben, az emlékművek sokaságában tovább
élt 1919., a bolsevizmus öröksége, amelyre aztán Rákosi és Kádár diktatúrája
rácementezte az örökkévalóságot.
Magyarországon, Romániával ellentétben „nem vásott el a vörös
csillag”. Hortobágy városkában ott díszelgett még néhány évvel ezelőtt is –
lehet ma is megvan – a Kun Béla utca. A románok Groza Petrunak, a kommunizmus
szálláscsinálójának – egyébként az erdélyi magyarság legeredményesebb
megtévesztőjének – szobrát Bukarestben már rég ledöntötték, Budapesten a róla
elnevezett rakpart magyarított nevén – Gróza Péter – még évekig hirdette a román
politikus nagyságát.
Ha ezt mi, erdélyiek szóvá tettük, akik Magyarországon értették
miről van szó, tehetetlenségükben legyintettek, mások arra hivatkoztak, hogy sok
utánajárásba és pénzbe kerül az újranevezés. Nem igaz! Mert akkor sem tették
meg, ha a helyi önkormányzat magára vállalta az okmányok kicserélésével járó
kiadásokat.
Erre a jelenségre mi, erdélyiek, akiknek nyelvéről folyamatosan
próbálták – próbálják – letépni a szavakat, érzékenyebbek vagyunk. Most is.
Megütközve érzékeltük, hogy Wass Albert nem kaphat szobrot Budapesten, hogy
Teleki Pál szobrát kitiltották a magyar fővárosból, hogy a XI. Kerület turul
szobra ellen éveken át balliberális és szocialista felkelést szerveztek.
Ez a mentalitás ma is él. Útban hazafelé magyar újságokat lapozok.
Meghökkenek: a szocialista (?) pártbontó Őszödi Rém „meghasonlott ünnepnek”
nevezte 1956-ot, amelyen „Nagy Imrét elhallgatva csak Mindszentyt
hangsúlyozzák”.
../exchweb/img/clear1x1.gif
A hazugság megborzongat. A hódmezővásárhelyi Nagy Imre-tér Nagy
Imre emlékműve mellé szervezett ünnepségről jövök. Ragozzam? Már az a tény is
apokaliptikus, hogy 1956 örököseinek kiáltják ki magukat. Ők, akik azok örökébe
léptek, aki családi és vérrokonaik az ’56-os hóhéroknak. Neveket is mondjak? Egy
elállatiasodott ügyvéd pedig primitív, köztörvényes bűnözőnek és nem írótollra
kívánkozó jelzőkkel „ékesíti” Wittner Máriát, 56 halálra ítélt hősét. Az őszödi
imposztor Trianont is a „trianonizálás” miatt való nyöszörgést is az úri
politika következményeként könyveli el, és kijelenti: „Trianonnál is nagyobb
gond az a típusú keresztény politizálás, amely óriási súlyként nehezedik az
országra”.
Kommentálás helyett: vessünk egy pillantást arra listára, amely a
hozzácsatlakozó hasonló szőrűek nevét tartalmazza.
A külhoni állampolgárok talán abban is segíthetnek, hogy ez a
kommunista átok ne sújtsa annyira a magyarságot.
A honosítás érzelmi töltete
Az is sokszor elhangzik, hogy állampolgárságunk elnyerése vagy
visszanyerése – az én naponként fogyatkozó generációm észak-erdélyi tagjai 1940-
44 között már voltak magyar állampolgárok, amitől beleegyezésünk nélkül
fosztottak meg bennünket -, szóval többen hangoztatják, hogy állampolgárságunk
megszerzése vagy visszaszerzése csak szimbolikus értékű és érzelmi
alapozású.
Természetesen ez is, ilyen is. Érzelmi töltete maximális, magam is
láttam, hogy idős emberek arcáról az okmányok átvétele közben nem az esőcseppek
tapogatóztak a gravitációs erő megszabta irányban, hanem a könny. Fiatal anya
úgy tartotta ölében bébi korban lévő gyerekét, mintha most tartaná keresztvíz
alá. Az is volt ez, keresztelő, vagy visszakeresztelő, hisz százezrek, bizonyára
a milliós tételt is meghaladó mennyiségben kell visszaigazítani Tárkány-Szűcs
Ágneséknek – az anyakönyvvezetőknek – a határokon túl szándékosan, vagy nagy
ügybuzgóságukban elírt, eltorzított és elferdített neveinket a magyar ortográfia
szabályainak megfelelően.
És ez nem csupán nyelvi plasztikai műtét, vagy szépségflastrom a
személyiségünk integritásán esett csorba kiköszörülése, hanem a nemzeti
szétszéledésünk egyik akadályának elhárítása. Ennek a jelentőségét igazán csak
mi érezhetjük át, akiknek nyelvéről módszeresen letépték az anyanyelvi szavakat,
átírták neveinket, korcs szavakkal rondították természeti, kulturális és
szellemi környezetünket.
Nos, mi is akkor az, amivel, legalább szimbolikusan viszonozhatjuk
azt, hogy az anyaország felelősnek érzi magát minden magyarért, bárhol is éljen
az a világon? És védőernyőt vonjon fölébe, jogi védőműveket épít köréje, hogy a
történelem esőzései nyomán kialakuló csuszamlások ne temethessék el?
A válasz végtelenül egyszerű, és azokat, akik bennünket egykoron
ki akartak tépni az anyaország ölmelegéből, valószínű nem deríti jókedvre!
Lévén, hogy a honosítás után teljes jogkörrel rendelkező
állampolgárok vagyunk a parlamenti képviselők megválasztása alkalmával
mindenféle biztatás nélkül, előre láthatóan tömegesen azokra a pártokra,
képviselőcsoportokra szavazunk majd, akik bennünket nem ki-, hanem beszavaztak a
magyar állampolgárok közösségébe. Ennek, természetesen az is a feltétele, hogy a
pártlistákon legyenek olyan hiteles személyiségek, akik ismernek bennünket,
képviseletünkre alkalmasak, és esetükben nem az újabb divat szerint kerül
programjukba az, hogy „életüket és vérüket adják” – sőt még a zabot is – a
nemzeti érdekek érvényesüléséért.
Egyébként az új magyar nemzetpolitikának ez az eddigi egyik
legnagyobb nyeresége: azok is a „nemzeti vonalat” próbálják képviselni már,
legalább is ezt hangoztatják, hogy politikájukban a nemzeti vonalat erősítik.
Már a „patrióta” jelzővel is ékesítik magukat.
Jómagam – remélem sokadmagammal – a határon kívüli magyar
állampolgárok számára a listás szavazást biztosítanám. Már most is érzékelem
ugyanis, hogy lennének, illetve vannak olyan önjelöltek, akik szívesen
befészkelnék magukat a magyar parlamentbe, úgymond, hogy az erdélyieket,
vajdaságiakat, és a többieket képviseljék. Isten, és a törvények is óvjanak
attól, hogy a többszínűvé vált politikai képviselet a magyar parlamenti helyek
elfoglalása reményében otthoni osztozkodásba kezdjen! Ezt óhatatlanul eluralná
egymás besározása és pocskondiázása, a közös jelöltállításra való képtelenség.
Hazai példánál maradva: a frontvárossá vált Marosvásárhelyen, ahol a telepes
románság számának felfuttatása miatt az utóbbiak enyhe többségbe kerültek, de a
magyarság egységes jelöltállításával vissza lehetne állítani a magyar
városvezetést, a jobbára mögöttes szavazó seregletre sem támaszkodó pártvezérek
közül akad, aki csak azért nem ajánlja a többi pártok által jelölt, minden egyéb
szempontból polgármesterségre alkalmasnak tűnő személyt, mert nem ő, illetve nem
az ő pártja jelölte, s az emberi hiúságra alapozott úri jókedvében ő nem áll be
senki mögé támogatónak.
Holott nem valami és valaki mögé, hanem valaki és valami mellé
kellene állni. Ehelyett inkább továbbra is román jelöltet támogatnak, akik mellé
felsorakoznak az irigyek, rosszindulatúak falkái.
A határokon kívüliek számára is biztosított parlamenti képviselet
még irritálóbbá tenné az anyaországi lobbizást, az ilyen-olyan kapcsolatokon
alapuló pár- és pártkeresést, a támogatók és támogatások hajhászását.
Ismétlem: a következő választásokon csak a pártlistás
magyarországi voksolástól várhatunk eredményt.
Állampolgárság és demográfia
Nézem, illetve egybenézem elemista Peti unokám arcát a Fekete Sas
falitükreinek csillogásával. Én a második bécsi döntés idején hat éves voltam.
Egyke. És a „kicsi magyar világban” mint az orgonasípok úgy sorakoztak mellém a
kistestvérek.
Azt, hogy újrahonosításunk segít-e majd a demográfiai mutatóink
javulásában, a jövő titka. A Petiék titka, hisz az ő gyerekei már magyar
állampolgárnak is születnek. És, hinni merem, hogy képesek lesznek majd a
Kárpát-medence egészének „belakására”, mint ahogyan jó eleink is alkalmasak
voltak erre, mert én, nagyapa korú vénemberként a határtalan szabad mozgás híve
vagyok, és nem a buta földrajzi röghöz, kötöttségé, mert éljen bárhol is és
bármeddig is az ember, hasznára lehet az övéinek, és ennek az ellenkezője is
lehetséges: élhet otthon másfélszáz évig és kárára lehet családjának,
nemzetének.
Jó Bod Péter uram, a világot járt felsőcsernátoni prédikátor
mondta: „ Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak
nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.”
Ezt, lám – és sok minden egyebet – kifelejtettem a Fekete Sas
színpadán előadott háromszéki címoldalas jegyzetemből.
Dr. Grezsa István levele másnap érkezett meg Háromszékre. Ennek
zárómondata: „Rövid együttlétünk a komor idő ellenére felemelő volt, jól
esett.”
Jól esett… A szó mindenféle értelmében.