Akikre emlékezünk, azok
nemcsak jótékonyan kérdőre vonnak tisztességből,
előrehaladásból a múló idő fenyegetései közepette. Meg is
erősítenek minket a jóban odaátról, ahová már nem hatolhat be
a gonosz. Elmúlt létükkel szavak nélkül is figyelmeztetnek, csak
a fontos legyen fontos, csak a jó legyen jó, csak a maradandó
legyen értékes, amíg élünk és dolgozunk. A halál közelében
lehull a lepel a látszólagosról, a könnyelmű haragról, a hazug
szóról, az elhamarkodott kétségbeesésről, a kishitű
önfeladásról. – dr. Kószó Péter alpolgármester ünnepi beszéde.
„Mi az egyesnek
jelleme, az a népnek a nemzetiség, s amely nép ezt elveszté és múltját
megtagadta: a jelenben csak megvetést, a jövőtől enyészetet
várhat, és nem is érdemel mást” –
írja Eötvös József közel tíz évvel ’48 után, a forradalomra
és elhullott legjobbjainkra emlékeztetve.
Tisztelt Emlékezők!
Valami megkapó feszültség
van abban, ahogy ilyenkor, október végén, november elején az
emberek elözönlik a temetőt. A Mindenszentek és a Halottak napja
antik és keresztény örökségünk különös ötvözete. De
továbbéltetjük benne az egyetemeset is, az örök emberi
igyekezetet a halálon való túllépésre, amely az egyiptomiaktól
a majákon át a malgas–afrikai törzsekig egyként ott munkált a
temetkezőkben. És folytonos a halotti ünnepben az ősmagyar
őskultusz utánérzete is, hiszen talán nincs még egy olyan nép
Európában, amely ennyit költene síremlékeire, mint mi, magyarok.
Szép dolog, ha megállunk,
akár csak pár percre is a hétköznapok versengő forgatagában,
kibontakozva az érdekvezérelt cselekvés már-már állatiasan
alacsonyrendű egyhangúságából, hogy tegyünk valami fizetség
nélkülit, valami gratis nemeset a lélekért, a szeretteink
emlékéért, és gyermekeinkért. Értük úgy, hogy ha látják
tőlünk, nekünk ez így természetes, mert mi tartozást rovunk le
a kegyeletünkkel, akkor ők is ezt teszik majd.
A holtak megbecsülése
több mint egy-egy elvetélt jóvátételi kísérlet, amely a
visszahozhatatlant akarná kijavítani. A tegnap éltekben és ma
halottakban azt a közös múltunkat becsüljük meg, ami Eötvös
szavai szerint a jövő elnyerésének záloga. Bennük önmagunkat
becsüljük meg.
Ha egy város és egy
nemzet polgáraiként közösségünk van egymással – és én
hiszem, hogy létezik ilyen elkötelező, eleve adott közösség,
amit csak elfogadnunk lehet erkölcsösen, – ha tehát közös a
sorsunk a múlt árnyaivá lett szeretteinkkel, akkor együtt is
fejet kell hajtanunk előttük. Ezért rendezzük évről – évre
így, halottak napja táján a koszorúzással egybekötött
megemlékezéseket, hogy e múlt és jövő iránti adósságunkból
együtt törlesszünk egy parányi részt.
Akik előtt most fejet
hajtunk, hálaimát mondva életükért és az örök krisztusi
üdvösségért, akikre domborművel, fejfával, síremlékkel vagy
csupán egy hibátlanul leírt névvel emlékezünk, különbek
nálunk. Különbek, mert az ő életük már teljes, elronthatatlan,
míg nekünk, élőknek mindig ott a váratlan sorsrontás kísértése.
Mi lehetünk még bölcs,
istenfélő Salamonból bolond, bálványimádó idegenszívűvé, s
válhatunk a kiválasztott és kiváló Saul királyból hatalmát
féltő, eszelős zsarnokká. Csak a befejezett élet egész,
elronthatatlan, s méltó arra a tiszteletre, amely a megszólalást
is csak a dicséretre tartogatja, s jótékonyan hallgat a
balítéletek és esendő hibák kérdőjeleiről.
„De mortuis nil, nisi
bono –
Halottakról jót vagy
semmit” – mondták az okos latinok. S ebben nemcsak bölcsek és
kegyesek voltak, de sportszerűek is. Akinek az ajkát végleg
lezárta a halál, az ugyanis már nem szólhat a maga védelmében.
S az őt ért vádakat legföljebb erényes tettei, na meg, a
sírfosztogatóknak kijáró közmegvetés hátráltathatják meg
nemtelen, utólagos rágalmazói előtt.
Tisztelt Emlékezők,
a közös főhajtással
elmúlt szeretteinknek már aligha használunk. Nekünk, magunknak
van szükségünk az emlékezésre, sőt ők használnak vele nekünk.
Akikre emlékezünk, azok nemcsak jótékonyan kérdőre vonnak
tisztességből, előrehaladásból a múló idő fenyegetései
közepette. Meg is erősítenek minket a jóban odaátról, ahová
már nem hatolhat be a gonosz. Elmúlt létükkel szavak nélkül is
figyelmeztetnek, csak a fontos legyen fontos, csak a jó legyen jó,
csak a maradandó legyen értékes, amíg élünk és dolgozunk. A
halál közelében lehull a lepel a látszólagosról, a könnyelmű
haragról, a hazug szóról, az elhamarkodott kétségbeesésről, a
kishitű önfeladásról. Dum spiro, spero – reménykedjünk utolsó
leheletünkig!
Az előttünk elmentek
halálukkal némán parancsolnak tiszteletet az életnek, megálljt
az időfecsérlő, üres kedvteléseknek, sietséget a szeretet
munkáinak elvégzésében.
Kedves Barátaim,
kívánom mindannyiunknak,
hogy érzékeny visszatekintésünkben szegődjön mellénk helyi
nagyjaink, atyáink, anyáink, tanáraink, régi vezetőink és
nemzeti hőseink emléke! S a szentekkel boldog társaságot alkotva
segítsenek példájukkal, hogyan lehet úrrá lenni egy – a
mienknél talán százszorta kuszább és veszélyesebb –
élethelyzetben. Hogyan is lehetnénk mi nekik ítélőbíráik?
Hogyan vehetnénk el az igazságos megméretés jogát az élőket és
holtakat ítélő, Egy Igaz Bírótól? S vajon, ha mi felettük
ítélkezünk, vajon mit kapunk majd utódainktól?
A földi léttől
megváltak már ott várnak a célnál. Várják, hogy elhangozzék
az az egy igaz szó, amelyet senki nem fellebbezhet meg. Élet, vagy
halál, ítélet, vagy kegyelem. Övék az elkészült élet, mienk a
készenlét felelőssége, hogy bármikor küldjön értünk a végső
harsonaszó előtti, súlyos csend, odaállhassunk melléjük a
trónus elé. S addig is a régi szép sírfeliratban legyen egy a
sorsunk: „itt várja Krisztusát”. Ők ott, az árnyékok
honában, mi pedig itt, tettre kész, szorgos napfény-fiaiként.
A porból vétetett, porrá
lett tegnapi nemzedék Istene, az Örökkévaló Atya adjon nekik ama
napig örök nyugalmat, nekünk pedig üdvösséges igyekezetet a ma
dicséretes befejezésére!
Legyen áldott emlékük,
legyenek áldottak
tetteink
és majdan, a ránk
emlékező fiaink!