ÉPÍTÉSZFÓRUM – Egy ilyen szervesen fejlődő, ráadásul igen rövid idő alatt
lezajló, villanásszerű folyamat igen ritka a köztértervezésben. Egy
város saját finanszírozásban, egyre jobban rálicitálva saját magára,
most egy kisebbfajta, európai léptékben is mérhető csodát művelt.
Hódmezővásárhely? Tipikus Dél-alföldi (egykor szabad királyi) mezőváros.
Hihetetlen múlttal, kissé megszürkült jelenkorral, amelyben manapság a
mindenkori legnagyobb vetélytárs – Szeged – áll nyerésre. Zrínyi utca? A
város legjelentősebb terének (Kossuth tér) nyugati, ék alakban
összeszűkülő nyúlványaként induló utca, terhelve mindazzal, amivel a
magyar közterületek zöme terhelt. Évtizedek alatt egymásra rakódó
részmegoldások, általános kesze-kuszaság a közterületi minőség halvány
reményével fűszerezve. Legalábbis ezt lehetett elmondani róla eddig.
2010 nyárutója után viszont már nem igazak ezek a szavak. Elementáris
erejű változás következett be röpke két hónap alatt, egy igazi
„lélek-történet”.
Egy páfrányfenyő magjai
A Land-A műtermet mondhatni utolsó pillanatban kereste meg Mucsi László, a Városfejlesztési Iroda vezetője. A Zrínyi utcában ugyanis hosszú idő után először új szálloda készülte nyitni kapuit Ginkgo Szálló néven. A Sárai Róbert
építész tervezte szállodának pedig volt némi „utcakerti” következménye
is, lévén hogy az itt 35 m széles utca zöldfelületi sávjában került
elhelyezésre a szálloda mélygarázs lehajtója, néhány felszíni parkoló és
egy szervizút is, amely patkóként keretezi a növényzetében kicsit
keletiesre vett – ihletve a szálló neve által -, court d’honneur-szerű utcai teret.
Ennek terveit Elek Attila,
hódmezővásárhelyi tájépítész készítette el. Magának az utcakertnek a
teljes Zrínyi utcára történő kiszélesítése egyáltalán nem szerepelt az
előzetes elképzelésekben, ám a szigorúan csak az építési telek előtti
területre értelmezett terv kapcsolódása az utcához számos problémát
hozott a felszínre. A problémával kapcsolatos dialógus a tervezők és a
város vezetői között végül arra a pontra jutott, hogy legalább minimális szinten, egy járdarendezés keretében foglalkozni kellene az egész Zrínyi utcával,
hiszen a szálloda előtti térrendezés, és az erre nem reflektáló utca
olyan disszonanciát fog tükrözni, amely inkább riasztó, semmit
előremutató lesz az utcaképet illetően. Ezen a ponton léptek be a
tervezésbe Andor Anikó és munkatársai – P. Pásti Katalin, Leitner Enikő, Varga Eszter -,
akiknek az a feladat jutott, hogy a már kivitelezés alatt álló
magánberuházást és ennek a szélesebb közterületre kivetülő vonzatait az
utca kontextusában gondolják át. Az egykori Fekete Sas Szálló (tervezője: Pártos Gyula, 1905) funkcióit részben átvevő új szálloda tehát – ha tetszik – elvetette egy komplex utcarendezés magvait.
Mimikri
„Egy méltatlanul háttérbe szorított várost
találtunk, amely – anyagiak hiányában – nem tudta kellőképpen a
nyilvánosság elé tárni rejtőzködő értékeit” A mondat Andor Anikó
megfogalmazásában hangzott el, amikor megpróbálta lefesteni azokat a
Zrínyi utcai állapotokat, amelyek a helyszínelő csapatot fogadták. Bár a
megbízás értelmezhető lett volna egyszerű „járdarendezésként” is (az
idő rövidsége miatt a megbízó alapvetően ezt várta el), ez egyszer törököt fogtak.
Tanítani való az a megközelítésmód, ahogyan ehhez a látszólag egyszerű
feladathoz közelített a tervező, ezáltal pedig megsejthető valami abból,
hogy minek is köszönhető Ybl-díja, amelyet a tájépítész szakmából elsőként ő vehetett át.
A kicsinyre tervezett feladat ellenére is kérlelhetetlen
maximalizmussal vetette bele magát az utcakép és a térfalak elemzésébe,
a település szerkezetében is nyomot hagyó élő történelem felfejtésébe.
Lépésről lépésre úgy hámozta le az utcáról a rétegeket, mint amikor egy
régen nem karban tartott utcai hirdetőoszlopról eltávolítja az ember az
évtizedek szülte, egymásra ragadt plakátlapokat. Az áprilisban előállt
koncepcióterv már három variánsban taglalta nemcsak a járda, hanem a
teljes utcakeresztmetszet lehetséges átalakítását a Kossuth tértől a Dr.
Imre József utca közötti szakaszon, kiegészítve a területen lévő föld
alatti és föld feletti közművek, valamint az érintett útszakasz gépjármű
közlekedésének felülvizsgálatával.
A tervező rámutatott arra, hogy sikeresen ezen a területen akkor lehet a mainál hatványozottan jobb eredményt elérni, ha a toldás-foldás eddigi gyakorlata helyett a feladat egy komplexen értelmezett utcarendezésbe megy át.
Persze az a kisebb tett, hogy minderre felhívta a figyelmet – hiszen
majdnem minden szakmabeli hasonlóan gondolkodik –, az viszont figyelemre
méltó, hogy mindezt a város illetékesei feltétel nélkül támogatták.
Ritka, megbecsülendő pillanatok ezek: nem sok adatik meg belőlük.
Még egy ügy kiemelendő ennek kapcsán. Az a mozzanat,
ahogyan a nagy nevű tervező azonosulni akar és tud fiatal kollégája
munkájával. Konkvisztádori karddal írt igazságnak, radírnak nyoma sincs,
csak finom kiegészítő ecsetvonásoknak, kontúrokon elkövetett
hangsúlyeltolásoknak, amelyek meghagyják a tervelőzmény (Elek Attila)
gondolatait és nem elétolakodnak, hanem kiszolgálják azt bántó
arrogancia nélkül, tisztelettel.
Gyöngyhalászat
Már a koncepciótervben különös hangsúlyt kapott, hogy a Fekete Sas Szállóval szemben áll a város egyik legértékesebb épülete az 1901-ben épült úri kaszinó szecessziós tömbjeSándy Gyula),
amely a II. világháború után a rendszerváltásig ifjúsági házként
működött. Jellemző történet, hogy a szecessziós homlokzat előtti járdán
egy „odabarmolt” buszmegálló uralta a teret, levegőhöz sem juttatva a
homlokzatot. A tervező egyik „eretnek” gondolata éppen az volt, hogy ezt
a buszmegállót át kell helyezni innen (párjával együtt) az utca Dr.
Imre József utca kereszteződéséhez. Ez az esztétika mellett funkcionalitásban is új
értelmet ad a megállónak, ami így a közeli klinika tömegközlekedési
igényeit is jobb hatékonysággal elégíti ki. (tervezője:
A terv teljes alázattal fordul az utcai homlokzatok ritmusához, mind
alaprajzban, mind vertikális növényelemeiben aládolgozik ennek a
ritmikának. Kiemel, kapcsolatot teremt, vagy éppen jótékonyan elfed. A
végeredmény olyan mértékben bontotta ki ennek a mezővárosi hangulatú
utcának a klasszicizálóan eklektikus, szecessziós építészeti értékeit,
hogy a kivitelezés után legfőképpen a helyiek csodálkoztak rá legjobban
eddig mostohán kezelt homlokzataikra. Aki ma a Zrínyi utcán jár, az
kicsit már elkezdi érteni, hogy miért is itt, ebben a módos polgárok
által lakott Dél-alföldi mezővárosban volt annak idején a Kossuth Párt,
majd később, az ennek bázisán alapított FKGP egyik legnagyobb alföldi
bázisa. Egy száz évvel ezelőtt fénykorába lépő, feltörekvő, eszes és
haladó szellemű paraszti kultúra bontakozik ki a szem előtt, amely abban
az időben az ország negyedik legnépesebb városa volt. Azok a Zrínyi
utcai, nagy díszes kerti kapuzatokkal mintegy zártsorúvá tett,
földszintes, emberléptékű, „földközeli”, mégis gazdagságot, erőt és
kultúrát sugárzó homlokzatok, melyeket a Land-A terve most régi
pompájukban nyitott ki: mindezt részletesen elmesélik – ráadásul
historizálás nélkül, kortárs tájépítészeti eszközökkel.
Téglákból civitas
Ezen a ponton akár már el is némulhatnánk, hiszen ha
csak ennyi történt volna az utcarendezés során, már akkor is elégedetten
dőlhetnénk hátra. Ám ettől sokkal több történt.
Hódmezővásárhely büszke téglagyártása mára
gyakorlatilag teljesen a múlté. Olyannyira, hogy a Zrínyi utcára is
vonatkozó szabályozási terv kötelezően írja elő burkolati anyagok terén a
fagyálló klinkertégla használatát. A ma kávéházként és
rendezvényhelyszínként funkcionáló Fekete Sas Szálló előtti teresedésen,
ahol a Korsós Lány (szobrász: Pásztor János,
1908) szoboralakja áll egy artézi kút foglalataként, a rendezés előtt
is klinkertégla burkolat volt, amelyet a Land-A terve megőrzött: a kissé
megkopott burkolatot másik élére átforgatva újrahasznosították, így
téve eleget az anyaghasználati követelményeknek. A tervezett új
burkolatok zöme is – ezzel összhangban – fagyálló klinker lett, némi
műkő és terméskő kiegészítéssel.
Magát az üveg szerelmeseként aposztrofáló Andor Anikó társművészként meghívta a csapatba Bojti András
üvegszobrászt is. Bojti szerint abból a képletből, hogy a város a
végletekig együttműködő volt, és úgymond „ízléstanácskozásra” nem is
nagyon volt idő, egy friss, nagyvonalú dolog született, ahol harmóniában
van a növénykiültetés, a burkolat és a térplasztika. Utóbbiban neki
kiemelt szerep jutott: egy a harmadik dimenzióba bátran kitüremkedő
üveg-elemsorral a szálloda uralta „japános” hangulatra is ráerősített,
akár csak az a laza szerkezetű télálló bambusz. Itt együtt játszik fény,
üveg és növény. Az ő munkájának is a tégla szolgáltatta az
alapkoncepcióját. Ahogy elmondja: „Hódmezővásárhelyen az egyszeri embertől az étteremhálózat-tulajdonosig mindenki téglagyűjtő”, azaz a város címeres, pecsétes tégláinak szeretete valahogy ott van a levegőben.
Éppen ezért az egészen más városi kultúrában, a budapesti Egyetem téren
is alkalmazott többfunkciós üvegpollereibe most pecsétes téglák
üveglenyomatait zárta. Pengefalaiba pedig – mementóként –a felületükön
is profilozott, környékbeli pecsétes téglát. Az ülő kockapollerek
felületén felbukkanó téglanyomok egy finom lelépcsőző kompozíció mentén
egy egykori fal maradványait idézik, hasonlóan a vertikálisan kiemelkedő
üveg pengék látványához. Az üveghasábok belső fenekei téglavörös
derengést adnak az egyedi felületű monogramos téglanyomoknak.
Az utcakép és köztér fogalmában szinte ismeretlen bátorságú és méretű
üvegpengék a tér tagolásán kívül a két szakma szerves – Bojti szavaival
„latinos játékosságú” – találkozását is megvalósítják. Az
üvegszobrász javaslatára a vertikális, fegyelmezett növény oszlopok és a
két méteres hosszúságú üvegelemek nem egymás mellett mint külön élő
dísztárgyak jelentek meg, hanem a „növénybe szúrva, egymásba ölelkezve”.
Ennek célja a mattüvegen, mint vetítővásznon, nappali fényben megjelenő
finom bambuszlomb-árnyék felfogása, másrészt az éjszakában finoman
derengő, kékes világítású üveg lamella fényének a növény testén való
átszűrése. Test és lélek apoteózisa ez. Az üveg ülőkockák és a három
nagyméretű üvegpenge a kortárs szobrászat eszközeivel attraktív téri jelenségeket fog egyetlen nagyvonalú egységbe.
Mindezzel azonban a tégla-történetek még nem zárhatók
le, ugyanis az integratív megközelítésű üvegszobrászati elemek mellett
még egy tégla-idézet szerepel a sétány északi oldalán. Itt ugyanis – a
Ginkgo Szállót tervező Sárai Róbert javaslatára – vásárhelyi pecsétes
téglákból születtek leülésre is alkalmas alacsony falak a hegyes szögű
járdaburkolati csomópontok feloldására.
Erővonalak
A Zrínyi utca egyik lehetséges olvasata, hogy ez az
utca a város főutcájának tekintett Andrássy utca és annak tengelyében a
Kossuth téren sétányként történő átvezetés természetes folytatása. A
tervezők ezt a tengelyirányt kívánták aláhúzni szinte minden burkolati
mintázattal, növényágyásbeli orientációval, vízarchitektúra sorozattal,
térplasztikával. Sajnálatos, hogy a szálloda garázslehajtójának
látszóbeton mellvédfala éppen ezt az irányultságot szakítja meg. Ennek
feloldására (is) született Bojti András három, léptékében is
monumentális üveg-pengefala, amelyek 6-8 méteres eltolásokkal rímelnek
erre a lineáris architektúrára.
Eme fő irányultságon túl az északi oldal széles zöldfelületeit
átvezető keskeny kis gyalogútjai teremtenek kapcsolatot az utca déli
oldalával. Mégpedig úgy, hogy egy-egy eddig jelentéktelennek tűnő
bejáratot, homlokzati osztást emelnek ki, amelyek funkcionális szerepük
mellett esztétikai többlettartalommal is bírnak.
Időverseny
A kiviteli tervek 2010. július 30-ára, alig két
héttel az építés befejezése előtt készültek el. Mivel az új szállodát
július 30-án tervezték megnyitni, és a szobák ehhez mérten voltak
lefoglalva, hihetetlen verseny kezdődött az idővel. A kivitelező június
25-én felvonult, így szinte naponta küldték le a tervezők a pillanatnyi
helyzet szerint módosított, újabbnál újabb részletrajzokat. A két
ütemben dokumentált kiviteli tervek a déli oldallal indítottak. Amíg a
szóban forgó területet már építették, addig a tervezők a sokkal
problematikusabb északi oldal és a szálló előterének tervei felett
versenyeztek az idővel. A Land-A diszpozíciós tervei határozták meg a
szakági út- (Vakondok Kft.), közmű tervezők (Gém Kft) részére
az utca alaprajzi kialakítását, anyaghasználatát a folyókák,
kandeláberek, homlokzatvilágító lámpatestek helyét és típusát, a
szökőkutak szerkezetkialakítását, valamint az utca bútorozását.
Megjegyzendő, hogy a területen például eddig nem volt zárt rendszerű
csapadékvíz elvezetés, amelyet a korszerűsítéssel együtt kellett
megoldani.
Aki Hódmezővásárhelyre vetődött július-augusztusban, az a Zrínyi utcában „reménytelennek tűnő csatateret” találhatott. „Anikó, lesz ebből határidőre valami?” – kérdezte ez időszakban szinte reményvesztetten körbemutatva az építési területen Lázár János
polgármester. Hát lett. A kivitelező olyan tempót diktált, hogy abba
beleszédültek még az ott lakók is. Hogy emellett még a minőségből sem
engedett, az már-már népmese. Pedig így volt. A KözGép- SchmidtGép presztízskérdést csinált abból, hogy ez a munka nem hogy jó, de kiemelkedő minőségű legyen.
Az útépítő-kivitelező profilú cégnek ugyanis ez volt az első, nem
útépítő-ízű munkája. A SchmidtGép igazgatója ezt így kommentálta a
tervező felé: „A cég kinőtte magát a sok aszfaltjárda, buszmegálló,
körforgalom építésben. Először találkoztunk egy olyan munkával, amikor
mi is bebizonyíthatjuk, hogy sétáló- és gyalogos utcákat is képesek
vagyunk magas színvonalon kivitelezni.” Nos a bizonyítás az első kapavágástól az átadásig terjedő nem egészen nyolc hét alatt jócskán sikerült. A két építésvezető, Szűcs Zoltán és Hepp László – a tervező szavaival élve – „egymás steigerolták” abban, hogy ki tudja gyorsabban, precízebben, pontosabban végrehajtani a feladatot.
De nem mellékes ebben a kivitelező brigádok összetétele sem. A Sárrétudvariból érkezett Hegedűs Gyula és brigádja rakták a köveket, „az ország legjobb kövezői”,
akikkel Anikó már a MOM park kapcsán is munkakapcsolatban volt.
Precizitásukat, Németországban csiszolt szakértelmüket a tervező nem
győzte pozitív jelzőkkel illetni. Nem csoda, hiszen manapság közterületi
munkához jó burkoló csapatot találni több, mint
tudományos-fantasztikum. „Ezek a kövezők kihalófélben vannak. Olyan
50 év feletti emberek, akik magát a munkát imádják. Ők ha megcsinálnak
valamit, akkor az rendesen meg is van csinálva” – mondta az
egyébként nem éppen lágy kritikusnak számító Andor Anikó. Higgyük el
neki. Ezek az emberek a véghajrá éjszakáiban reflektorfénynél rakták a
követ, miközben mellettük – nomen est omen – a Fénykert Bt. kertészei ültették a növényeket: hétköznapi hősök ők, akiket minden tisztelet megillet.
Ahogyan annak tekinthetők azok az utcában lakó
„szembeszomszédok” is, akik – látván, hogy itt valami igazán értékes
dolog készül – kérés nélkül ragadtak lapátot és csákányt. Ez az
utca tényleg ki volt éhezve a szépre, amit semmi nem bizonyít jobban,
minthogy akadt olyan lakó, aki saját éves rendes szabadságát vette ki
azért, hogy a kivitelezési munkálatokból segédmunkásként – semmiféle
anyagi ellenszolgáltatást nem kérve – kivegye a részét. Kicsit arra a közösségi kohézióra is ráirányítja ez a figyelmet, amelyet annyi év széttartása se tudott derékba törni. „A vásárhelyi különleges emberfajta”
– összegzik pozitív tapasztalataikat erről az alkotók. Ilyen háttérrel
pedig ennek az újjávarázsolt köztérnek lehet, van jövője.
A kivitelezés véghajrájának egy mozzanata jellemző történet. Az építési területen ekkor 164 ember (!) dolgozott az utolsó simításokon,
azaz a burkolás mellett a kertépítészeti növénykiültetésen, amire soha
nincs elég idő. Tudni kell a csattanóhoz, hogy Andor és Bojti, akik az
Ifjúsági Ház elé is szerettek volna valami üvegmotívumot, a legutolsó
pillanatban az itt található kiemelt növénykazetták kő burkolatába üveg
lizénákat terveztek. A lizénák felületét, mintegy súrlófényként, a
burkolatból ledekkel szándékoztak megvilágítani. Bojti András, aki
fizikailag is részt vett a véghajrában, konstatálta, hogy az üveget
befogadó kőbemarás végül mégsem készült el, és ezt szóvá is tette az
építésvezetőnek. Hepp László nem kifogásokat keresett.
Saját kezűleg vágta be az installáláshoz szükséges hornyokat. Így a
lizénák végül mégis elkészültek, pedig már mindenki lemondott róluk.
Egy pancsoló város
A Korsós Lány körüli teresedés az eredeti koncepció szerint páratér-nek
indult. Olyan burkolt területnek, ahol a fugákban rejtett párásító
fúvókákon keresztül lehet előállítani a nyári melegben egy hűsítő vízköd
függönyt. Ebben a nyár eleji időpontban került sor a Szabadság téri interaktív szökőkút átadására Budapesten,
a Belváros új főutcájának végpontjaként. Valami megbolydult ekkor
országszerte, így Vásárhely vezetői sem adhatták alább. A páratérből,
amihez semmi különösebb vízgépészet nem kellett volna, hirtelen egy
fúvókákkal teli szökőkutas tér lett. Az utca augusztus 20-án még teljes
egészében műszakilag át sem volt adva, a város máris ezekben a burkolati
szintről elindított csobogókban fürdőzött önfeledten. A vásárhelyiek
nem akartak hinni a szemüknek. Uszkve nyolc hét alatt egy 5-6 évtizedig
csak folyamatosan romló utcából az ő szemszögükből soha nem látott csoda
kerekedett ki. Ocsúdni sem tudtak a minőségi változástól. Gyanútlan
kerékpárosok estek le a biciklijükről, mikor hirtelen előtört a víz a
burkolatból, vagy amikor váratlanul párába burkolódzott a tér.
Szabályt erősítő kivétel
A járdafelújításnak indult projektben, ha szabad így fogalmazni a
Ginkgo Szálló szolgáltatta a taplót, és a Land-A a szikrát. Végül a
városvezetés, a társtervezők, a kivitelezők hatalmas tábortüzet raktak
belőle, ágacskánként dobálva újabb és újabb ötleteket a lángok közé. Egy
ilyen szervesen fejlődő, ráadásul igen rövid idő alatt lezajló,
villanásszerű folyamat igen ritka a köztértervezésben. Egy város saját
finanszírozásban, egyre jobban rálicitálva saját magára, most egy
kisebbfajta, európai léptékben is mérhető csodát művelt. A
hazai szcénában igen ritka cselekedet. Elemi erőként robbant ki belőlük a
változtatás igénye, mely erősebb volt az ellenállásénál. (Zárójelben
jegyzem meg, hogy ha mindez egy európai uniós pályázat keretében történt
volna meg, akkor talán fele ennyire lenne jó, legalább kétszer ennyibe
került volna, biztosan tizenötször ennyi idő kellett volna hozzá.)
Persze mindehhez elhivatott, a szakmájukat értőn művelő, megalkuvást nem
ismerő emberek is kellenek. Mert a recept ezek nélkül a fűszerek nélkül
nem teljes, és félő, hogy e „titkos” adalékok nélkül csak egy
gyorséttermi rettenet kerül a tányérunkba. Bizony, ilyen fűszerekből
manapság igen kevés van. Becsüljük meg.
Forrás: www.epiteszforum.hu
A cikk szerzője: Bardóczi Sándor