Hódmezővásárhely.hu
Generációk jövője az Alföldön

Gloria victis!

Százhatvan éve, 1849. október 6-án végezték ki Aradon a magyar
szabadságharc 13 honvédtábornokát, Pesten pedig Batthyány Lajost, az
első magyar felelős kormány volt miniszterelnökét. Október hatodikát
2001-ben a magyar nemzet gyásznapjává nyilvánították. Hódmezővásárhelyen dr. Kószó Péter emlékezett a hősökre az Aradi Vértanúk emlékművénél.

Haragvó
Isten! Ki ezredéve üldözöd a magyart, ki idegen népek csapását küldötted reánk,
s megostoroztál bennünket múltunk, és jövőnk minden bűnéért!

Te, ki Arad
mezőjén haragvó jobb kezeddel e szörnyű sebet vágtad a nemzet lelkén s
megengedéd, hogy a nemzet hősei dísze, virága bakókézre jusson, irgalmazz Uram,
Magyarok Istene e népnek, mely „megbűnhődte már a múltas s jövendőt” s engedd,
hogy e domb légyen az utolsó gyászjel az utolsó vérpad, melyben a magyar
szabadságért a magyar nemzet függetlenségéért az utolsó honfivér ontatott.

Tisztelt emlékező Honfitársaim!

Hódmezővásárhelyi Polgárok!

Pontosan 160 esztendővel ezelőtti csípős hajnalon
tizenhárom vitéz tábornokunk, kik győzelemre szándékozták vinni a magyar nemzet
szabadságának szent ügyét – halni készültek. Halni készültek, de nem
akárhogyan. Emelt fővel, bátran vállalva a vértanúságot.  Vae victis! Jaj, a legyőzötteknek!
Mondhatnánk. Azonban az nem lenne való. Gloria victis! Dicsőség a legyőzötteknek!
Hiszen így éreztek a kortársak és az utókor is. Áldozatuk, mely példaként áll
mindannyiunk számára, nem volt hiábavaló. A haza
függetlensége 1867-ben – ha korlátokkal is – de megvalósult, újra lett felelős
magyar kormány, az ország megindult a felemelkedés és gyarapodás útján. Azóta
nyilvánosan is tiszteljük a mártírokat, ők az igazi győztesek.

Emlékük nem fájdalmat, haragot esetleg
dühöt kelt bennünk. Ellenkezőleg. Bátorítólag hat ránk 1849. október 6.-a
hajnalának felidézése. Kiváló férfiakra emlékezünk, kiknek erős hite, szilárd
jelleme, tartása volt. Kik mindent áldoztak a haza szabadságáért. Nem csak
életükkel, hanem halálukkal is példát mutatnak a ma emberének.

„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak
szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és
hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”
Ezek voltak a német származású Aulich Lajos honvéd tábornok utolsó
szavai.

A minden ütközetét megnyerő, az osztrákok számára legtöbb bosszúságot okozó, szerb
származású Damjanich kivégzése előtt néhány órával vetette papírra Ima kivégeztetésem előtt címmel fohászát: Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! …Oltalmazd
meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további
veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak
iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! …Áldd meg Aradot! Áldd meg a
szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én
szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj
fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Kossuth Lajos egy 1890-es visszaemlékezésében magyar Golgotának nevezte Aradot. Milyen találó, és mély értelmű kifejezés ez, mintegy a német származású Lahner György tábornok utolsó szavainak eszenciája, aki imigyen búcsúzott az árnyékvilágtól: „Krisztus
keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én
áldozatom.”
S valóban, a magyar nemzetet az abszolutista elnyomás alól
megváltani kívánó, szabadságért élni és halni is tudó nagyszerű vezetőinknek a
megfeszíttetés jutott osztályrészül. A párhuzamot az örmény származású, golyó
által kivégzett Lázár Vilmos honvéd ezredes érzékelteti a leggyönyörűbben: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa?
Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák
tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”

Lélekben lépjünk most az aradi vesztőhelyen
felállított obeliszk elé. Érezzük át azt a hatalmas áldozatot, melyet hazánk
szabadságáért tizenhárom tábornokunk meghozott. Nem elég hálával gondolnunk
rájuk. Merítenünk kell hitükből, bátorságukból, állhatatosságukból. A
szabadság, melyért vállalták a vértanúságot, ma oly természetes számunkra.
Megbecsüljük-e kellőképpen ezt az áldozatot? A szabadságot? Tudjuk-e hazánkat
olyan híven szolgálni, mint az Aradi tizenhárom? Közülük pedig nyolcan nem is
voltak magyar származásúak. Karácsony Sándor ezt a következő gondolattal oldja
fel: „Nem az a magyar, akinek a
nagyszülei azok voltak, hanem az, akinek az unokái magyarok.”

Eme első hallásra furcsa mondatnak hatalmas igazságát
ma a, XXI. században pontosan értjük. A nemzettestbe vágó, Trianoni diktátumot
követően a környező országok mindent megtettek azért, hogy magyarajkú
lakosságuk nemzeti öntudatát, nyelvét háttérbe szorítsák, és asszimilálják. És megteszik
ezt ma is. Félnek a magyar nemzet múltjától. Romániában román történelmet kell
tanulni ma a gyermekeknek, igaz tehetik ezt magyarul. Szlovákiában ezer éves
városaink, váraink nevét nem használhatják a magyar gyermekek. A románok sokáig
úgy féltek az aradi tizenháromtól, mint a tűztől. A mártírok emlékére emelt
Szabadságszobrot 1925-ben eltávolították.

Vajon miért féltek a szabadságot megjelenítő,
babérkoszorút ég felé emelő Hungária alakjától? Csak 2004. áprilisában
sikerült, komoly diplomáciai erőfeszítéseknek köszönhetően újból felállítani
ezt a nagyszerű műalkotást. Miért kellett félni oly
sokáig Aulich Lajostól, Damjanich Jánostól, Dessewffy Arisztidtől, Kiss
Ernőtől, Knézich Károlytól, Lahner Györgytől, Lázár Vilmostól, Gróf
Leiningen-Westerburg Károlytól, Nagysándor Józseftől, Poeltenberg Ernőtől,
Schweidel Józseftől, Török Ignáctól, Vécsey Károlytól? Hiszen nagyszerű
emberekről van szó, akik egy nagyszerű ügy mellett kötelezték el magukat.

Aulich Lajos honvéd tábornok, korábbi
hadügyminiszter ars poeticája: „Harcunk
nem a nemzetiség, hanem a köz-szabadságharca az abszolutizmus ellen.
Győzelmeink elődiadalai a világszabadságnak.”
A románok talán már értik,
hogy nem kell félniük a szabadságharcosoktól. Miért is vádolnák nemzeti
sovinizmussal az örmény, a német, a horvát, a szerb származású tábornokot?
Szlovákiában azonban sajnos ellentétes irányú folyamatot látunk kibontakozni.

Arról nem szólnak a szlovák történelem
tankönyvek, hogy Görgey seregében több mint tízezer szlovák nemzetiségű katona
szolgálta az abszolutizmus lerázása elleni, közös szabadságharcunkat. Közös
volt a harc, hiszen közös volt a hazánk! Csak egy maroknyi szlovák csoport
magyarellenes cselekményeiről írnak, meghamisítva ezzel történelmüket.
Hazugságok mérgezik ma is a Kárpát-medence országainak kapcsolatait,
értelmetlen feszültséget szítva ezzel. Hányatott sorsú térségünk számára az
Európai Unió adhat lehetőséget, hogy sebeinket begyógyítsuk, a nemzetünket
fájdalmasan szétdaraboló trianoni határok légiesítésével.

Gyalázatos kivégzésük ellenére az Aradon
kivégzett tábornokaink tevékenységét –a lengyel Bemével együtt joggal
értékelhetjük sikeresnek, hiszen a Habsburgoknak csupán az I. Miklós orosz cár
által küldött 200 ezer fős hadsereg segítségével sikerült elnyomniuk
szabadságharcunkat. A hét nemzetből
származó vezérkar tagjai kitűnően megértették
egymást, hiszen egy nyelvet beszéltek: a szabadságét! Együttműködésük példa
lehet térségünk mai vezetői előtt is! Ha megértjük, hogy több az, ami összeköt,
mint ami elválaszt bennünket, ha belátjuk, hogy egymásban nem ellenséget, hanem
partnert kell keresni, ha felismerjük, hogy ellentétek helyett közös célokat
kell találnunk, akkor minden bizonnyal nagyszerű dolgokat fogunk véghez vinni,
hányatott sorsú Közép-Európánkban.

1848-49-es szabadságharcunk mementó kell,
legyen a térség valamennyi népe számára. A kérdés, az csupán, hogy tudunk-e
róla egy nyelven beszélni, ahogyan vezérkarunk is tette? Mert emlékezhetnek a
szerbek, a Délvidéken lemészárolt civil magyarokra legyőzött ellenségként, vagy
a románok, pópák által – a többek közt Nagyenyed ellen intézett irtó
hadjárataikra hőstettként.  Emelhetnek a
civilek legyilkolói emlékére szobrokat, nevezhetnek el róluk utcákat, tereket,
ahogy ezt meg is tették.

Mi magyarok értjük, hogy a nemzeti ébredés
dicsőséges múltjára vágynak identitásuk alapjául szomszédaink. Azonban ameddig
ilyen módon képesek csak látni 1848-49 történetét, a lényeg fölött elsiklanak.
Tegyük fel a kérdést: értek-e el bármiféle előnyt a magyar szabadság ellen
fordított nemzetiségi csoportok? Kaptak-e a románok, szlovákok autonómiát? A
szerbek vajdaságának önállósága ért-e bármit is? Egyszerű megítélnünk, nem
teljesült jóformán semmilyen célja a nemzetiségi csoportoknak.

Kijelenthetjük, hogy csupán eszköznek
használta őket a bécsi udvar, ugyanakkor fontos hangsúlyoznunk, hogy
csoportokról van szó, hiszen minden nemzetiségből számosan voltak tagjai a
szabadságharcot vívó honvéd hadseregünknek. 1848-49 történetét nem lehet
feketén-fehéren láttatni, hiszen színes volt, mint a Magyar Szent Korona
Országai. A szabadságért hősiesen küzdőkről legendák keringtek, műalkotásokat
ihlettek meg. Fülünkben felcsendülhet Brahms Magyar táncából egy részlet,
mialatt lelki szemeink előtt Plohn József hódmezővásárhelyi szabadságharcosokat
megörökítő fotógráfiái jelennek meg.

Végezetül: tudjuk, hogy 1849 őszén nemcsak
13 tábornokot és a miniszterelnököt, Batthyány Lajost végezték ki, hanem közel
120 embert, köztük Perényi Zsigmond házelnököt, külföldi önkénteseket, s ezen
felül halálra vagy hosszú várfogságra ítéltek több száz honvédtisztet,
főhajtással az ő áldozatukra is kegyelettejes tisztelettel emlékezzünk,
áldassék nevük és emlékük.