Az 1848/49-es Forradalom és Szabadságharc emléke előtt tisztelgő
ünnepi díszközgyűlés keretében Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város
Önkormányzata posztumusz díszpolgári címet adományozott Lucien
Hervének és Benyhe Jánosnak. Díszpolgári kitüntetésben részesült dr. Fila Béla.
Pro Urbe kitüntetésben részesült Hegedűsné Dékány Magdolna, Holler
László, dr. Soós László, valamint Tóth Károly. Signum Urbis
Honorantis kitüntetést kapott Magyary Ágnes és Perényi János.
A vizuális
alkotóművészet hírnevét öregbítő töretlen ívű, kimagasló munkássága
elismeréseként posztumusz díszpolgári címet adományozott Hódmezővásárhely Megyei
Jogú Város Önkormányzata a városból elszármazó világhírű fotóművésznek, Lucien
Hervének.
Lucien Hervé 1910-ben örmény származású
szülők gyermekeként, Elkán László néven látta meg a napvilágot
Hódmezővásárhelyen. 1918-ban szüleivel Budapestre költözött, majd Bécsben tanult
rajzolni. 1929-ben továbbment Párizsba, és ettől kezdve 2007-es haláláig a
francia fővárosban élt. 1933-tól divattervezőként, majd 1938-tól
fotóriporterként dolgozott.
1939-ben behívták katonának, 1940-ben
Dunkerque-nél német fogságba esett, ám sikerült megszöknie. 1942-től részt vett
a fegyveres ellenállásban, és az illegalitásban vette föl a Lucien Hervé nevet,
amelyet művésznévként haláláig megtartott. 1946-tól díszleteket, színpadi kosztümöket
tervezett, plakátot készített, festett és újra fényképezett. Képeit a
legkülönbözőbb folyóiratok közölték, képeiből levelezőlapok készültek.
1949-ben megismerkedett Le Corbusier-vel, a
modern építészet meghatározó alakjával, kinek barátja és fényképésze lett.
Negyven építészeti folyóirat közölte munkáit, számtalan publikációja,
kiállítása járta be a világot. Bár tisztelői úgy emlegetik, mint aki az
architektúra fényképezését művészi rangra emelte, portréi, zsánerképei,
csendéletei valamint a természetről s a véletlen jelenségekről készült képei
ugyanúgy magukon viselik egyedi látásmódjának karakterét.
Irodalmi és polihisztori
munkásságának elismeréseként posztumusz díszpolgári kitüntetésben
részesült Benyhe János. A kitüntetést Bajnokné
Benyhe Judit, Benyhe János lánya vette át.
Benyhe
János műfordító, tanár,
publicista, nyelvész, irodalomtörténész, brazíliai nagykövet. Egy olyan ember
volt, igazi polihisztorként, aki folyékonyan beszélt angol, francia,
olasz,
latin,
német,
spanyol,
portugál, holland,
katalán és orosz nyelven.
És mégis, számára az igazi szerelem a magyar
nyelv volt, és éppen ez tette őt hatalmas műfordítóvá. Saját bevallása szerint
számára nem volt fontosabb tény az életben, mint az, hogy magyarul érez,
gondolkodik és beszél, és mindannak az a tény a kerete, amit úgy
is mondhatunk, hogy lélek vagy személyiség.
És ez az a keret, amely visszaköszön minden
Benyhe műből. Azért volt hermészi erényeket megidéző műfordító, mert olyan
szerzők műveit ültette át nyelvünkre, mint Stendhal,
Maupassant,
Camus,
Cervantes,
Alarcón, García Lorca,
Vargas Llosa és Jorge Amado, és angolból,
franciából, spanyolból, portugálból is fordított, mégis irreleváns, hogy éppen
milyen nyelvről interpretált, az anyanyelv szeretete, mélységes ismerete,
használatának virtuóz képessége, gondos választékossága érezhető az olvasó
számára.
Ezért volt lenyűgöző hallgatni, ahogy
beszél, vagy olvasni azt, ahogy ír. Benyhe János nem csak olyan ember volt, aki
értett valamihez, hanem olyan is, aki azt tovább is tudta adni. Mindent tudott
a szakmájáról, de nemcsak azt, amit empirikus úton el lehet sajátítani, hanem a
lényegit, az ösztönöst is. Tudta, nagyon mélyen érezte a fontosságát annak is,
ami belülről jön, az ember habitusából, azt a nüánsznyi többletet, ami talán
még a technikai fogásoknál is fontosabb, mert ettől lesz élő és eleven a
szöveg, ettől lesz karakteres magyarul is. Aki ilyen művet olvas, nemcsak azért
olvas mást, az eredetitől eltérőt, mert új nyelvre lett átültetve, hanem mert a
fordító nem egyszerűen reprodukálja, hanem értelmezi, közvetíti is azt magyar
nyelven.
De amellett, hogy hatalmas fordítói
életművet hagyott hátra, nagyon sokat tett azért, hogy utódokat is neveljen.
Több műfordító nemzedéket indított el egyetemi szemináriumain, ugyanakkor az
éveken keresztül írt Dohogó című
nyelvművelő cikksorozat is ambiciózus feladatot vállal a magyar nyelv és a
magyar kultúra megőrzésében.
És ez életművének másik nagyon fontos
vonása: mély magyarságában, elkötelezettségében, a nyelv iránt érzett
aggódásában ott van a hazaszeret, a magyar kultúra, és nyelv iránt tanúsított
odafigyelés és törődés. Öt éven keresztül, amikor brazíliai nagykövet volt,
kiválóan képviselte Magyarország érdekeit, újjáépítette a kapcsolatot a magyar
emigrációval. De széleskörű műveltségét és kiváló nyelvtudását a továbbiakban
itthon is kamatoztatta, amikor hazatérvén a Magyar PEN Club főtitkáraként a
magyar kultúra, a magyar irodalom nagykövetévé is vált egyben. Irodalmárként
több tucat esszével, tanulmánnyal járult hozzá a magyar irodalomtörténeti
kutatásokhoz.
Könyvkiadói, publicistai, tanári, műfordítói, nyelvészi és irodalmári
tevékenysége mind ugyanarra a központi gondolatra hívja fel a figyelmünket,
melyet legtalálóbban ő maga fogalmazott meg:
„Egybetartozásunk utolsó, még megmaradt tudatköteléke az
anyanyelvünk.”
Ezt az egybetartozást, köteléket pedig minden magyar embernek ápolnia
kell. Erre figyelmeztet bennünket ma Benyhe János.
Díszpolgári kitüntetésben részesült kiemelkedő tanári és lelkipásztori
munkásságáért dr. Fila Béla római katolikus plébános, nyugalmazott
teológia-professzor.
Dr. Fila Béla római katolikus plébános, nyugalmazott teológia-professzor
1933-ban született Pótharasztpusztán, egy 7 gyermekes katolikus erdészcsalád gyermekeként.
1958-ban
a budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián megszerzett doktori címet
követően még ugyanebben az évben június 15-én Vácott pappá is szentelték. 13 évvel később Rómában filozófiából doktorált. Egy éves vecsési időszak után 1959-ben került Hódmezővásárhelyre
a Szent István plébániára, ahol mintegy két évet szolgált. Rövid ceglédi kitérő
után ismét egy évet Hódmezővásárhelyen tevékenykedett. 1963-tól 1970-ig a Szegedi
Hittudományi Főiskolán filozófia tanárként dolgozott, majd 1985-ig Nagykőrösön plébánosként működött. 1985-től 1999-ig,
nyugdíjba vonulásáig a budapesti Hittudományi Akadémia dogmatika tanára volt.
Dr. Fila Béla 1981-től püspöki tanácsos, 1993-ban megkapta a megtisztelő pápai
prelátus címet.
Amikor Vásárhelyre
került 1959-ben, azt tapasztalta, hogy még nagy társadalmi bázisa van az egyházának.
A helyi kommunista vezetés az egyház „külső megjelenését” teljesen leépítette,
de az emberek lelkében a hit iránti elkötelezettség megmaradt. Fila Béla
az elmúlt 50 évben kilenc állomáshelyen szolgált plébánosként, miközben
főiskolán és egyetemen is tanított Szegeden valamint Budapesten.
Annak köszönhetően, hogy Fila
professzor életében elválaszthatatlanul összefonódott az akadémiai kutatás és a
lelkipásztori tevékenység, a katedrán a tényleges életen és valóságon alapuló,
ugyanakkor a filozófia nélkülözhetetlenségéről soha le nem mondó reflexiót
végzett. Ezen törekvését a mai napig pontosan tükrözik elsősorban a Vigilia
című folyóiratban közölt tanulmányai.
Hódmezővásárhelyhez a legelső
évektől kedves emlékek kötik, mert elmondása szerint az elmélet itt vált
gyakorlattá, itt tanulta meg a papi hivatás jelentőségét. Kortársaihoz
hasonlóan soha nem adta fel a papi munka lényegét, csak alkalmazkodott a
korszak által követelt körülményekhez. Kiemelkedő tanári és lelkipásztori
munkássága egy tiszteletre méltó, megbecsülésre érdemes életpályáról
tanúskodik.
Pro Urbe
kitüntetésben részesült Hegedűsné Dékány Magdolna kulturális főtanácsadó,
Hódmezővásárhely kulturális életében betöltött kiemelkedő munkássága
elismeréseként.
Hegedűsné Dékány Magdolna 1953-ban született Hódmezővásárhelyen.
Középiskolai tanulmányait a helyi Bethlen Gábor Református Gimnáziumban
végezte, és 1972-ben kezdett dolgozni a hódmezővásárhelyi Háziipari
Szövetkezetnél mintarajzolóként. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola
magyar-népművelő szakának elvégzése után 1977-től a Tornyai János Múzeumban
múzeumpedagógusként feladatai közé tartozott, hogy az iskoláskorúak és a
múzeumba látogató felnőttek körében népszerűsítse a kiállítási intézmény
tárlatait és rendezvényeit.
A nyolcvanas évek derekán a
múzeumpedagógia még „gyerekcipőben járt”, így Hegedűsné Dékány Magdolna úttörő
szerepet játszott az olyan eltűnt vagy kihalófélben lévő hagyományos mesterségek
megismertetésében, mint a nemezelés, a kosárfonás vagy az agyagművesség.
Mindemellett kiállításokat szervezett, amelynek során szoros kapcsolat – sok
esetben barátság – alakult ki közötte és a képző- és iparművészek, illetve
művészettörténészek között.
1986-ban az akkori városvezetés
felajánlotta neki a Városi Tanács művelődési osztályvezető-helyettesi állását,
ennek keretében feladatai közé tartozott a városban élő művészekkel való
kapcsolattartás, de több, a város büszkeségei közé tartozó köztéri szobor,
illetve térplasztika létrehozásában is közreműködött. A rendszerváltást
követően, dr. Rapcsák András polgármestersége alatt a városi rendezvények egyik
fő szervezője volt, a Városi Televízió megalakulásakor a tévé kulturális
műsorainak egyik szerkesztőjeként videóinterjúkat készített a
Hódmezővásárhelyen élő festőművészekkel, szobrászokkal és iparművészekkel. Ezek
az interjúk ma a vásárhelyi művészélet felbecsülhetetlen művészettörténeti
dokumentumai. A Tornyai János Múzeumban eltöltött munkaéveket követően, önkormányzati tisztviselőként is több
évtizeden keresztül vett részt a Vásárhelyi Őszi Tárlat Előkészítő
Bizottságának, a válogató zsűrinek, illetve a díjzsűrinek a szervezésében és
ezek tényleges munkájában.
Több kulturális egyesület és
társaság tagja: a Magyar Népművelők Egyesületének (1979-), a TIT-nek (1986-), a
Tájak Korok Múzeumok Egyesületének (1987-), míg a Németh László Társaságnak
(1987-) alapítója is.
2007. első három hónapjában a
Tornyai János Múzeum városi fenntartásba kerülésének átmeneti idejében a múzeum
megbízott igazgatójaként is tevékenykedett önkormányzati tisztviselői munkája
mellett.
Hegedűsné Dékány Magdolna 35 évet
töltött a kultúra szolgálatában, ebből közel 10 évnyi múzeumi és 21 évnyi, a
színfalak mögött végzett köztisztviselői munkájával jelentősen hozzájárult a
város kulturális és művészeti életéhez. 1988-ban Kiváló Népművelő címmel,
1994-ben Hódmezővásárhely Közszolgálatáért díjjal, 2010-ben pedig a Magyar
Köztársasági Ezüst Érdemkeresztjével tüntették ki.
Pro Urbe
kitüntetésben részesült Holler László festőművész, a zömében vásárhelyi táj, természet
és az ember kapcsolatának ábrázolása, valamint művész pedagógiai munkássága
területén elért eredményei elismeréseként.
Holler László Budapesten született 1938. június 3-án.
Tanulmányait 1952-57-ig a Soproni Tanítóképző Intézetben, majd 1970‑72-ig a
Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végezte. A rajzolás és festés alapjait
Tolcsvai Nagy Géza soproni szabadiskolájában tanulta, akinek festészete nagy
hatással volt művészetére.
Negyven éve, 1960-ban költözött
Hódmezővásárhelyre.1962-ben állított ki először a Tornyai János Múzeumban, ettől
kezdve rendszeresen szerepelt a Dél-alföldi tárlatokon. Köztéri munkái,
kerámiaképei az ország több városában, községében megtalálhatók.
Természeti
élményei meghatározták életmódját, világlátását, festészetét, melynek általa
megfogalmazott ars poeticája: igazat mondani szépen. Már kisiskolás kora óta
mágikus erővel vonzotta az erdő, és a mező. A Sopron környéki dombok-hegyek,
a Balaton-felvidék, a szigetvári,
sasréti erdők, sellyei vadvilág élete olyan élményeit képezik, mely mellett hamar
megszerette a tanyavilágot, a pusztát, Mártélyt és annak vadregényes ártereit.
A
görög panteista filozófusokhoz hasonlóan Holler festményei is Istent a
természettel azonosítják. Képein a fában, a fűben, a vízben, az égben ott van a
jelenvaló Isten. A 20. század azon alkotói közé tartozik, aki hivatása,
családja, életkörülményei miatt urbánus környezetben élt, mégis szüntelenül a
természet közelségét, a táj vonzását kereste. Saját megfigyelését belső látomásként
használta fel, az arc, kéz és a testforma ábrázolása ezért nem fényképszerű,
hanem a téma lényegét megragadó, finom rajzolat.
Hódmezővásárhelyre
költözésével a hegyvidéki táj után mint tanyai tanító és vadász megismerkedett
az Alfölddel. Bár festményein továbbra is meg-megjelennek az ifjúkori hegyes
vidékek, és gyakori kirándulásaival máig kötődik hozzájuk, a legtöbbet ábrázolt
alkotásaiban a tanyavilág, a Tisza és pusztai táj tűnik elő.
Pedagógiai
és művészeti tevékenységét többször elismerték. Munkásságát 1978-tól nívó- és
ösztöndíjak, munkajutalmak és szakmai kitüntetések kísérik. Több mint négy
évtizedet tanított vásárhelyi iskolákban: volt tanyai tanító, majd 1977-től a
Klauzál Utcai Általános Iskola rajztanára, 1967-től a Mártélyi Képzőművészeti
Szabadiskola egyik szakmai vezetőjeként tevékenykedett. 1962-től 2010
áprilisáig 29 kiállításon vett részt.
Holler dimenzióit a természetben az idő és ember eszmeileg határozza meg,
festményein az egyén, a ház, a fa, a madár és a vad attribútumokká nemesednek. Ábrázolt
világának saját lelke van, amely maga a természet panteisztikus istene.
Pro Urbe
kitüntetésben részesült Dr. Soós László nyugalmazott sebész
főorvos, a hódmezővásárhelyi polgárokért végzett áldozatos munkásságának
elismeréseként.
Dr. Soós László 1944. június 25-én született Hódmezővásárhelyen
Soós Sándor csizmadia mester és Négyessy Etelka gyermekeként. Felesége Füzesi
Mária, akivel 1971. óta boldog házasságban élnek. Három gyermekük született:
László fia vadgazda, Gábor jogász, Zoltán pedig erdőmérnök. Dr. Soós László
négy szép unokával is büszkélkedhet.
A Bethlen Gábor Gimnáziumban
érettségizett 1962-ben, 1964 és 1970 között végezte el a szegedi Orvostudományi
Egyetem Általános Orvosi Karát, majd ezután a hódmezővásárhelyi kórházban
helyezkedett el, a sebészeti osztályon.
Szakvizsgát tett általános
sebészetből, majd plasztikai sebész és kézsebész szakképesítést is szerzett.
Tagja a Magyar Sebész Társaságnak, a Magyar Plasztikai Sebész Társaságnak, az
MTA Dél-Magyarországi Sebész Szakcsoportjának, emellett tagja volt a vásárhelyi
Vívóegyesületnek, valamint az Előre Vadásztársaságnak is.
A több mint negyven éves orvosi
és sebészi munkája során nagy népszerűségre és megbecsülésre tett szert a
vásárhelyi betegek körében, akik felé mindig nagy szeretettel és őszinte
szerénységgel fordult. Humánus karaktere mintául szolgált a keze alatt
felnövekvő orvosgenerációk számára. Plasztikai és kézsebészeti tapasztalata,
kiváló felkészültsége nagyon sok betegnek adta vissza egészségét.
Dr. Soós László a mai napig
Hódmezővásárhely közéletének aktív résztvevője. Festőművészként kapcsolódik az
alföldi realista festészet hagyományaihoz, mely főleg a vadászat szeretetéről,
a természet és vadak iránti tiszteletéről szól. Központi témája a friedrichi
kérdés, az ember és a természet viszonyának kutatása is. Képei híven tükrözik
az alkotások mögött megbúvó Dr. Soós László személyiségjegyeit is: a természet-
és tájszeretetet, valamint a mélyről jövő humánumot.
A magas színvonalon, karakteres
stílusjegyekkel kidolgozott képeiből több nagysikerű tárlata volt
szülővárosában, de kiállított Budapesten, Szegeden, Szekszárdon, Gyöngyösön és
a Vásárhely környéki településeken. Orvosi tevékenységét és művészi pályáját
összeköti az ész és a kéz harmóniája, a tizedmilliméternyi pontosság és a
kreativitás.
Ezek után nem meglepő, hogy a
hódmezővásárhelyi vívóhagyományokat erősítve Budapesten egy alkalommal az
országos bajnokságon a tőrvívás első helyezettje is lett. Dr. Soós László magas
szintű orvosi tudása, művészi tehetsége és humánus magatartása minden
hódmezővásárhelyi lakos számára példaértékű.
Pro Urbe
kitüntetésben részesült Tóth Károly, a Vakok és Gyengénlátók Csongrád Megyei
Egyesülete Hódmezővásárhelyi Körzeti Csoportjának elnöke, a Csongrád megyei és
hódmezővásárhelyi vakok és gyengénlátókért végzett áldozatos munkájának
elismeréseként.
Tóth Károly 1951. május 30-án született a Békés megyei Sarkadon. Családja
1956-ban Hódmezővásárhelyre költözött egy szolgálati lakásba, ahol két évvel
később, 7 évesen egy baleset miatt bal szemét elvesztette. A gyulladás jobb
szemére is átterjedt, melyet négy év alatt többször is megműtöttek. Sajnos
azonban ez is csak átmeneti megoldást jelentett, és 1962 februárjában
elvesztette látását.
Tóth Károly az általános iskola
alsó osztályait tanyai iskolában végezte, majd tanulmányait Budapesten az
Ajtósi Dürer sori vakok iskolájában folytatta. 1962-ben a klinikán megkereste a
Megyei Vakok Szövetségének titkára, Suti Lajos, és az elnöke, Dr. Jáksó László,
akik felhívták figyelmét a Braille-írásra, és azokra a lehetőségekre, amelyek
segítségével teljes értékű életet élhetett. Tanulmányai befejeztével
telefonközpont-kezelőként helyezkedett el, majd kitanulta a seprőkötés
mesterségét, melyet a mai napig folytat.
1969-ben édesapja betegsége miatt
visszatért Vásárhelyre, és a Hódikötben dolgozott, egészen az 1995-ös
rokkantnyugdíjazásáig.
1970-ben a Megyei Szövetség
felkérte, hogy vegyen részt a Vakok Szövetségének munkájában. 1972-től Vakok és
Gyengénlátók Csongrád Megyei Egyesületének alelnöke volt Dr. Jáksó László
elnöksége mellett. 1979-ben megalapította a Vakok és Gyengénlátók Csongrád
Megyei Egyesülete Hódmezővásárhelyi körzeti csoportját, amelynek máig is a
vezetője. Ezen felül 1997-2001-ig megyei elnök volt, 2010-ben körzeti
csoportvezetőként tevékenyen részt vállalt a „Látássérült gyermekek oktatási
lehetőségeinek kérdései” című konferencia megszervezésében és lebonyolításában.
Munkáját az Országos Szövetség
oklevéllel, majd Braille-éremmel díjazta, 2005. november 10-én Hódmezővásárhely
Megyei Jogú Város Közgyűlése a „Hódmezővásárhely Szociális Ügyének
Segítéséért” kitüntetést adományozta neki, 2009-ben pedig elsőként kapta
meg a Megyei Egyesület által alapított Dr. Jáksó László-emlékérmet.
Tóth Károly tapasztalatai és
fáradhatatlansága példaértékűvé teszik személyét. Nagy jelentőséggel bíró
tárgyalásokat kezdeményezett és folytatott le különböző hivatalokkal, melyek a
véleményét a mai napig figyelembe veszik. Több sikeres program teszi
kiemelkedővé munkásságát, melyet jelenleg is kitartóan folytat sorstársai
érdekében. Neki és a Rotary Club hódmezővásárhelyi csoportjának köszönhető a
Kossuth téren elhelyezett, a belvárost bemutató dombormű is.
Tóth Károly évtizedek óta
fáradhatatlanul dolgozik a Csongrád megyei látássérültekért. Időt, energiát nem
sajnálva a mai napig hatékonyan végzi munkáját, tárgyal, adományokat gyűjt,
támogatókat szerez. Szavának súlya, személyének tekintélye van az egyesületen
belül a tagok közt, és a látók világában egyaránt. Véleményét kérik, meghallgatják,
követik mindazok, akiknek fontos a látássérültek érdekvédelme, de javaslatokat
tesz a város szociálpolitikai stratégiájának kidolgozása során is.
Türelme, tapasztalata, nyugalma,
kiegyensúlyozottsága nélkülözhetetlen a Vakok és Gyengénlátók Csongrád Megyei
Egyesülete Hódmezővásárhelyi Csoportjának a munkája során.
Signum Urbis
Honorantis kitüntetést kapott Perényi János, a
Hódmezővásárhelyi Gazdasági Egyesület alapító tagja és elnöke, az elmúlt 20
évben a civil életben kifejtett tevékenységéért és a népi-paraszti hagyományok
megőrzéséért végzett munkássága elismeréseként.