Amikor elment tőlünk,
megismételhetetlen és feledhetetlen világot vitt magával, és egy szomorú,
megfosztott világot hagyott maga után. Nekrológ.
ILOSFALVY
RÓBERT
(1927−2009)
Az Irhás család − ahogy kezdetben hívták őseiket −
megbecsült pedagógusokból állt, és a Szent István utcán laktak. Négy gyermekük
született, 1927. június 18-án, Vásárhelyen elsőnek Róbert látta meg a
napvilágot, akinek zenei fogékonysága már gyermekkorában kitűnt. Ilosfalvy
Róbert a Bethlen Gábor Református Gimnáziumban érettségizett. Gyermekkorában a
Szent Háromság római katolikus templomban Tóth Lajos kántor, a Magyar Állami
Operaház későbbi magánszólistája mellett tanult orgonálni és énekelni. A második
világháború végén, amikor a Fekete Sas báltermében egy utazó énekes csoport a
Sevillaiborbélyt adta elő Rősler Endrével, Gyurkovics Máriával és
Székely Mihállyal, Róbertre olyan hatással volt, hogy végleg eljegyezte magát az
opera műfajjal.
Tóth Lajos Pestre került, és helyette a 18 éves
Ilosfalvy Róbert kántorkodott, de egy év múlva már a Zeneakadémián tanult.
Tanárai között Kodály Zoltánt és Szabolcsi Bencét találhatjuk. Még meg sem
szerezte a diplomáját, amikor Veres Péter mint miniszter megalakíttatta a Honvéd
Művészegyüttest, amelyben Ilosfalvy elsők között kapott állást Réti Józseffel,
Palcsó Sándorral és Ágai Karolával, a kiváló későbbi operaénekesekkel. 1953-ban
a Bukaresti Világifjúsági Találkozóról az opera kategória első díját hozta el a
Bánk nagyáriájával és Walter versenydalával. 1954 májusában az Operaházban már a
Hunyadi László címszerepében debütált. Ezzel a teljesítménnyel berobbant az
operavilágba. Másnap már kezében volt az Operaház szerződése, és olyan
szerepeket játszott, mint a Szöktetés Belmontéja, az Anyegin Lenszkije, a
Traviata Alfrédja, Hoffmann és a Fra Diavolo címszerepe, vagy Puccini
Bohéméletének Rodolpheja, méghozzá átütő sikerrel.
Különleges egyéniség volt, aki nagy szerepeket is
visszaadott, ha érezte, hogy hangszálait túlzottan igénybe veszik. Nagyszerűen
gazdálkodott hangjával, és ennek köszönhette egyre bővülő nemzetközi sikereit
is. 1960 után már a Macbeth tenorhőse, és ekkor dolgozott először Lamberto
Gardellivel. 1961-ben a Manon Lescaut premierje zajlott Gardelli vezényletével,
és a Des Grieux szerepével annyira azonosulni tudott, hogy
Berlinben, Koppenhágában, Londonban, Moszkvában, Rómában, San
Franciscóban és még számos operaházban három évtizeden keresztül előadhatta.
Magyarul, németül és olaszul kitűnő szóejtéssel énekelt. Gyönyörű hőstenorját
már az egész világ értő szakemberei és közönsége ünnepelte. Csendes, béketűrő,
majd kirobbanó, szangvinikus ember volt mind a színpadi szerepeiben, mind a
magánéletében, ezért szinte hozzánőtt nem egy olyan szereptípushoz, amelyet
jobban mások sem tudtak előadni. Ezt fokozta, hogy előadásmódjában egyénit
tudott alkotni. Nem követte elődeinek példáját, hanem újraalkotta a szereplők
egyéniségét, és legtöbbször az intellektuális értékeiket emelte ki.
Egyetlen operaházba sem szerződött el, még Kölnben
sem, ahol évtizedekig élt. Méltatója megjegyzi róla, hogy a „szabadúszó
vendégművész státuszában élt és járta a világot.” Természetesen nemcsak
operákban szerepelt. Kitűnő volt nagyzenekari koncertek szólistájaként, vagy az
operettgálák főszerepeiben is. Számos hanglemezfölvétel szólistája. „Magyar
férfiénekes sem előtte, sem azóta nem futott be olyan fényes karriert, mint ő” −
írták róla. Kölnben például a Mesterdalnokokban Stolzingi Walter szólamát egy
évtizedig nem is bízták másra, csak Ilosfalvy Róbertre, amely szinte
megszégyenítő volt a hazai világklasszis német énekesekre.
1982-ben visszaszerződött Budapestre. Kezdetben a
„Nyugatról jött” művészt több szerepben méltánytalanul mellőzték, míg 1991-ben
megtört a jég és Waltert ettől kezdve csak ő énekelte. Ekkor már 64 esztendős
volt. A Walter szereptől 1997-ben, 70. születésnapján búcsúzott el. Ez is
példátlan teljesítmény! Az utolsó operaelőadása 2000 októberében volt. A 2004-es
Operabálon még elénekelte a Himnuszt. Nyilvánosság előtt ekkor hallhattuk és
láthattuk őt utoljára föllépni. Historikusa így foglalta össze nagyszerű művészi
teljesítményét: „végig kifogástalan életet élt, a magánembert mindig háttérbe
szorította, alárendelte a művészetnek. Rendkívüli intenzitással, lobogó
temperamentummal készült előadásaira.” Széles repertoárja a lírától a spinto
szerepkörön át a hőstenor szerepekig ívelt. Nyolcvanadik évében még napi
rendszerességgel úszással, kerékpározással kondicionálta magát.
Munkásságát számos és rangos elismerés fémjelzi.
Liszt Ferenc-díjat, Kossuth-díjat kapott, a Magyar Állami Operaház örökös tagja
és mesterművésze volt. Amikor elment tőlünk, megismételhetetlen és feledhetetlen
világot vitt magával, és egy szomorú, megfosztott világot hagyott maga
után.
Dr. Lázár János
Polgármester
Országgyűlési
képviselő