Közelít a trainoni diktátum 100-ik évfordulója. A centenárium nem a felejtésre alkalom, hanem a szembenézésre, és az erkölcsi, politikai jóvátételre. A csonkaság emlékművei, az országzászlók erre a kötelességre is emlékeztetnek – jelentette ki Lázár János országgyűlési képviselő Makón, az országzászló avatásán. Lázár János ünnepi beszéde.
Főtisztelendő Püspök Úr, igen tisztelt Polgármester Asszony, kedves Miniszterelnök-helyettes Úr!
Mindenekelőtt engedjék meg, hogy minden makói polgártársam és minden itt megjelent tisztelgő nevében köszönjem meg Kovács Sándor képviselő úrnak a kezdeményezést, az ötletet és a bíztatást mindannyiunk számára, hogy 75 év után van értelme az emlékmű helyreállításának és visszaépítésének.
Köszönjük szépen Sándor ezt neked és nagyon jó egészséget kívánunk mindannyian, Makó város polgárai nevében.
Ugyanígy szeretném megköszönni azoknak a nagyvonalú mecénásoknak, támogatóknak, akik fontosnak tartották, hogy az országzászló újra álljon Makó város szívében, mert azt gondolták, hogy a makói országzászló fontos jelkép. Valóban, a makói országzászló fontos jelkép mindannyiunknak. A csonkaság jelképe. Méghozzá sokszorosan az. Mondhatjuk ezt azért, mert Makó városa, valaha a kárpát-medencei magyarság középpontjában, itt Csongrád-Csanád megyében helyezkedett és a történelem viharának eredményeképpen 1920 után az ország közepéből, az ország széle lett. Nemcsak ezért, hanem azért, mert a csonka Magyarországot gyászolja az emlékmű. Azért is, mert Trianonnak, a trianoni igazságtalanságnak is csupán egy csonka részét, mégpedig a magyar felét beszélni el. A történet másik feléről ugyanis nem nekünk kellene beszélnünk. Trianon másik felével nem nekünk, hanem másoknak kellene szembenéznie és más nemzetnek kellene emlékművet állítania szerte a Kárpát-medencében és szerte Európában. De Trianonról a múltban és manapság csak a magyarok beszélnek. A többiek hallgatnak vagy elhallgatnak. Rosszabb esetben elhallgattatnak más hangokat is. A csonkaságnak ez az emlékműve jelképezi Magyarország és a magyarság gyászát és esküjét. A fogadalmat, hogy a nemzeti lobogó félárbócon marad itt Makón, és félárbócon a szívünkben is mindaddig, amíg Trianon gyászmunkáját el nem végeztük, mert még mindig nem végeztük el. Ez a munka, még ma is tart. A gyászidőszak most, kilencvenhét évvel a tragédia és hetvenöt évvel a ráemlékező országzászlók felállítása után sem zárult még le. Mégpedig azért nem, amiért a szembenézést illetően csonka ez az emlékmű is. És csonka az összes többi országzászló, amely a kommunista diktatúra rombolása, elfojtása, tiltása után, legalább visszakerülhetett az eredeti helyére. Újra felállíttatott Makón, Vásárhelyen és még számos pontján a történelmi Magyarországnak, hogy mementóként, köztéri felkiáltójelként emlékeztesse a magyarokat arra az igazságtalanságra, amely kilencvenhét évvel ezelőtt történt mindannyiunkkal.
Csonka emlékművek ezek, mert a Trianoni szégyennek csak az egyik felét mutatják meg. Egy traumának ugyanis sosem csak áldozatai vannak, hanem vannak elkövetői, cinkosai és egy traumának vannak haszonélvezői is. Az ő felelősségük emlékművei vajon hol maradnak? Hol vannak az engesztelés és a bocsánatkérés emlékművei? Párizsban, Versailles kastélyai közt, ugyan hiába keressük. Nem találjuk a felvidéken, Erdélyben vagy a Partiumban sem. Hiába keressük Kárpátalján vagy a délvidéken, mert ott is csak a magyarok által talált emlékműveket találjuk. Sehol egy román, egy szlovák, vagy egy szerb, vagy egy horvát nyelvű főhajtás azoktól az államoktól, amelyek Trianonnal, legalább területi értelemben egy évszázada oly sokat nyertek. Többet, mint amennyi büntetés a vesztes magyar államnak, és többet, mint amennyi jutalom a győztesnek a háborúk, a békés, 1000 éves jogtörténete alapján kijárt.
Sehol a bocsánatkérésnek, a múlttal való szembenézésnek, a magyarok megkövetésének legalább egy szimbolikus gesztusa, az egykori antant hatalmak jogutódjai részéről. Elsősorban és főleg a franciáktól. Nem anyagi jóvátételről beszélek, no nem mintha az ördögtől való volna. hiszen a 20., 21. században a jóvátétel és a kárpótlás utóbb, és nagyon helyesen, majdnem mindig megjelent a múlt bűneivel való szembenézés során. Én most csupán erkölcsi vagy politikai jóvátételről beszélek. A dolgok néven nevezéséről, a haszonélvezők, a győztesek vagy inkább a nyertesek részéről is. Mondok egy magyar példát: 1956-ot ebben az országban épeszű és -lelkű ember már nem nevezi, nem merné ellenforradalomnak nevezni. Tirianon emlékezete még nem tart itt. Trianon még mindig lehet Európában és a Kárpát-medencében békeszerződésnek nevezni. Történelmi igazságtételnek. Pedig Tiranon csak diktátum volt és nem igazságtétel, hanem erőszaktétel. Történelmi igazságtalanság egy nemzettel szemben, amely bizony Közép-Kelet-Európa és a párizsi küldöttségek révén az egész nyugati világ máig adósa Magyarországnak, és máig adósa minden magyar embernek.
Itt volna hát az ideje törleszteni ezt a történelmi és erkölcsi adósságot. Ne ijedjen meg senki. Ma földet vissza nem kérünk, ma határrevíziót nem követelünk. Békés és józan nép vagyunk, de levárjuk és követlejük, hogy legyen vége a Kárpát-medencében a magyarok lopakodó elnyomásának, és asszimilálásának. Elvárjuk és követeljük, hogy a magyar helyiségnév és utcanév-táblák mindenütt megmaradhassanak. Elvárjuk és követeljük, hogy a magyar nyelvű kulturális és oktatási intézmények ugyanolyan esélyekkel és jogokkal működhessenek, mint az adott államot alkotó többségi nemzet, vagy hasonló intézményei. Elvárjuk és követeljük, hogy a magyar kisebbségek politikai érdekképviselete, az adott állam területén ne csak tiltott, ne is csupán tűrt, hanem egyenesen támogatott tevékenység lehessen. Elvárjuk és követeljük, hogy a magyarok autonómiát kaphassanak ott, ahol a kulturális, gazdasági és történelmi helyzetük arra ép úgy feljogosítja őket, mint a katalánokat vagy a dél-tiroliakat Európa más tájain.
Hölgyeim és uraim! Közelít a trainoni diktátum 100-ik évfordulója. A centenárium nem a felejtésre alkalom, hanem a szembenézésre, és az erkölcsi, politikai jóvátételre. A csonkaság emlékművei, az országzászlók erre a kötelességre is emlékeztetnek. Nemcsak minket magyarokat, hanem a szomszédainkat, sőt a közös Európa felelős vezetőit is. Erős Európa ugyanis csak erős nemzetállamok egyenlő szövetségéből lehet! Egyenlő nemzetállamokról pedig nem beszélhetünk addig, amíg az egyiknek nemzeti ünnep az, ami a másiknak nemzeti gyásznap.