Magyarország a nagyság kapujában áll, de csak egységgel, együttműködéssel, bátorsággal és a kisszerű pártviták felfüggesztésével lehetünk ismét nagy nemzet, erős, gyarapodó ország – fogalmazott Lázár János miniszter, országgyűlési képviselő március 15-én Hódmezővásárhelyen. Lázár János ünnepi beszéde.
Tisztelt Emlékezők! Kedves Vásárhelyiek! Igen tisztelt honfitársaim!
Két oka is van annak, hogy ma itt állunk.
A közös emlékezés, a múltidézés és a jövőbetekintés. Mindenekelőtt annak a kötelességünknek kell eleget tennünk, hogy közösen fejet hajtsunk azok előtt a hódmezővásárhelyi ’48-as honvédek előtt, akik készek voltak az életüket áldozni a magyar hazáért, és a magyar szabadságért. Főhajtással adózunk azoknak a hódmezővásárhelyiek őseinek is, akik kockáztatták az életüket, kockáztatták mindenüket, hogy mi ma 2017-ben a Kárpát-medencében szabad magyarokként élhessünk. Minden évben ezt a napot arra áldozzunk, hogy Hódmezővásárhelyen, a Kossuth téren fejet hajtunk és emlékezünk Szamecz Andrásra és a ’48-as vásárhelyi hősökre. Megállunk, és gondolunk rájuk, mert az emlékezés teszi a nemzetté a népet.
A másik ok, ami miatt ma összejöttünk, hogy a főhajtás mellett ne csak a tegnapról gondolkodjunk, hanem a máról és a holnapról is beszéljünk. Beszéljünk arról, hogy vajon mit üzem 1848, 2017-nek még akkor is, ha sok a közhely, sok az unott mondat. Mi a mai nap aktualitása. Hogy áll a haza ügye 2017-ben. Az emlékezés mellett a gondolkodással is tartozunk az őseinknek.
Nagy nemzeti költőnk, Arany János 1848-ban az örökség című versében a következőket írja:
„Azok a magyarok, kik e hazát Véren vették, vérrel oltalmazzák, Azok a magyarok, ha riadót fúttak, A halál képétől nem messzire búttak.”
(…)
Nem kérdezték: sok-e az ellenség? Olvasatlan próbáltak szerencsét; Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol, Kinek a szíve még a halálban is bátor.”
Kedves Emlékező Honfitársaim!
Ez az a gondolat, melyet az ünnep alkalmából, és minden emlékező magyar honfitársam figyelmébe ajánlok: a szerencse mindig ahhoz pártol, kinek a szíve még a halálban is bátor.
Miért tartom ezt fontosnak? Ennek a nemzetnek vannak nagyon fényes lapjai, életének dicső pillanatai. Ilyen 1848. Ugyanennek a nemzetnek, mint maguknak, vannak sötét lapjaink, vannak fekete pillanataink. A gyávaság, a széthúzás, a kishitűség, és különösképpen manapság a gyűlölködés. Rendre gyengének bizonyultunk, elbuktunk, és a történelem vesztesi közé sodródtunk akkor, amikor fölöttünk a széthúzás győzedelmeskedett. Mindig nagy dolgokra voltunk képesek, nagy dolgokra váltunk képesek akkor, amikor mi győzedelmeskedtünk a széthúzás fölött. Amikor egy-egy fontos ügy érdekében össze tudtunk fogni. Amikor kivételesen nem arra összpontosítottuk erőinket, hogy a másikban a hibát megtaláljuk, és nem arra, ami szétválaszt minket, hanem igenis arra, ami összeköt bennünket.
Magyarország emberöltők, a kommunisták negyven éve és a rendszerváltást követő eltékozolt évtizedek után, új lehetőségeket kapott. Két dolgot tettünk 2010. óta. Megerősítettük hazánk, Magyarország függetlenségét és megerősítettük az országunk gazdaságát. Európa megint figyel ránk, néha talán pöröl is velünk, néha talán tart is tőlünk, de végre tisztel és komolyan vesz bennünket, a magyar gazdaság pedig bővülő mértékben képes biztosítani a terveink fedezetét. Hosszú idő után sem a valutaalap, sem a nemzetközi spekulánsok, a nemzetközi kufárok kölcsöneire nem szorulunk rá, ha valamit építeni akarunk. Végre a saját lábunkon állunk, és a saját lábunkon állhatunk. Nem vagyunk már olyan kicsik, és nem vagyunk már olyan gyengék, mint voltunk hét esztendővel ezelőtt, de még nem vagyunk olyan nagyon erősek, még nem vagyunk nagyok és nem vagyunk erősek sem, mint amilyenek lehetnénk, és amilyenek voltunk már egyszer. Legutóbb talán száz esztendővel ezelőtt a boldog békeidőkben, amelynek feltételeit 1848-ban az előttünk járók teremtették meg.
Magyarország most megint a naggyá válás kapujában áll. Gyűlölködéssel, széthúzással, pártoskodással, kisszerűséggel és gyávasággal nem tudjuk átlépni ezt a küszöböt. Maradunk a történelem árnyékos felén. Egységgel, együttműködéssel és nem gyűlölettel. A kisszerű, pártos viták felfüggesztésével és különösképpen bátorsággal azonban, újra nagy nemzet lehetünk, erős és gyarapodó ország. Méltó régi nagy hírünkhöz. Ne higgyétek és ne higgyék, hogy az 1848 előtt járók között ne lettek volna áthidalhatatlan viták. Ne lettek volna problémák, ne lettek volna nehézségek. Ne gondoljátok, ne gondolják, hogy Kossuth és Széchenyi, Batthyány vagy Deák hiba nélküli vagy vita nélküli emberek lettek volna. Nekik is voltak vitáik és voltak hibáik, sőt voltak gyűlölködéseik is. A különbség csak az, hogy meglátták a történelemben a lehetőséget. Megértették a történelem és az idő szavát és megragadták a cselekvés lehetőségét.
Álljunk meg egy pillanatra és nézzünk körül az egész pártok, politikusok egész gyülekezete és működése épül tagadásra és csípőből való elutasításra. Mindennek az ellenzésére és meggátolására, sőt nyugodtan mondhatjuk, ma mozgalmak épülnek gyűlöletre és irigységre, a politikai angyalcsinálásra. Ez nem politika, ez a politikának nem a valós oldala, hanem sokkal inkább a kifordítása. Meggyőződésem szerint ez manapság már aggódó mértéket ölt. A polgárokat képviselő, a polgárok és közösségek nevében eljáró politikusok munkássága nem merülhet ki abban, hogy megakadályozzák, elgáncsolják mások próbálkozásait, terveit vagy szándékait, mert mi van a nemeken túl. Mi van az ezt se rendezzük, ezt se építsük, amazt se újítsuk fel jelszavain túl. A semmi? A tegnapi kicsiség? A langyos sör, amely ráadásul már a nevében is csak román lehet? A rosszabb minőségű élelmiszer? A másodosztályú európaiság? A nihil?
Egy ország nem épülhet nemekre!
A puszta tagadás nem lett volna elég 1848-ban sem. A puszta tagadás nem lett volna elég Kossuthnak, nem lett volna elég Petőfinek. Nem volt elég nemet mondani a birodalom jelenére, Bécsre vagy éppenséggel a feudális viszonyokra.
Az igazi bátorság ahhoz kellett, hogy merjünk mondani igeneket is. Igen a forradalom előtt a Lánchíd megépítésére, az Akadémia létrehozására, a Védegylet megszervezésére. Igent a forradalom idején a nemzeti őrseregre, a Nemzeti Bank létrehozására, Erdélyre. Csak egy megélhetési politikus engedheti meg magának, hogy mindig csak nemeket mondjon. Egy államférfinak és egy hazafinak tudnia, mernie kell igeneket mondania. Ha nem is mindenre, de legalább valamire. Valami nagyra és valami bátorra, hogy legyen végre újra erős Magyarország, független Magyarország, hogy építsük újjá a városainkat, rendezzünk olimpiát, hogy legyen újra Városliget, hogy legyen erős a középosztály, hogy legyen mindenkinek munkahelye, hogy a magyarság és Magyarország legyen Közép-Európa legerősebb hatalma.
Merjünk igent mondani Magyarország nagyságára!
Történelmi lehetőség kapujában állunk: a naggyá válás küszöbén. Közös a lehetőség és bizony közös a felelősség is. Hogy éljünk ezzel az – emberöltők óta várt – lehetőséggel, az is elég, ha egy-egy nagy ügy erejéig jobban szeretjük Magyarországot, mint amennyire egymás pártjait utáljuk. Akik ma az ellenzékben bennünket, kormánypártiakat gyűlölnek, jobban tennék, ha a hazájukat szeretnék. Azt kérjük, tőlük béküljenek meg a 2010-es és 2014-es választások eredményeivel, fogadják azt el és jobban szeressék a hazájukat, mint ahogy bennünket gyűlölnek.
Meggyőződésem szerint, nincs még késő. Nincs még késő az energiákat egymás legyőzése és cselekvőképtelenné tétele helyett, a kihívások legyőzésére és a cselekvésre összpontosítani. Összeadni és nem egymás ellenében kioltani a nemzet, az ország energiáit.
Ahogy Arany János írja:
„Igy a zászló, ránk örökbe maradt,
Ránk hagyák azt erős átok alatt:
Átok alatt, hogy, ha elpártounk attul,
Ne legyen az isten istenünk azontul.
Most telik be,m vagy soha, ez átok.
A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
Ha mindek elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az Istennek soha több magyarja.”
Kívánok mindannyiunknak több bátorságot, több hazafiasságot és több Magyarországot!