Hódmezővásárhely.hu
Generációk jövője az Alföldön

Lázár János március 15-ei ünnepi beszéde Hódmezővásárhelyen

Lázár János országgyűlési képviselő ünnepi beszéde március 15-én Hódmezővásárhelyen, a Kossuth téren.

Ábrahám János, Méhes Márton, Banga Mihály, Németh János, Csáki Ferenc, Papp József, Doszlop János, Eloek Imre, Somogyi János, Spitzer Lipót, Steiner Vilmos, Fülöp József, Gonda Ferenc, Szathmári József, Tóbiás Mihály, Kasza Péter, Kiss Márton, Kolompár János, Kosztolányi József, Vecseri Sándor, Weinberger Simon, Tóth Imre, Marinkovics József

Főtisztelendő Püspök Atya! Kedves Polgármester Úr!

Tisztelt Vásárhelyi Polgárok!

Néhány ’48-as honvéd hősünk nevével köszöntöm Vásárhelynek, a honvéd városnak minden polgárát, minden szülöttét. Büszke lehet Hódmezővásárhely a múltjára és a jelenére. A jelenére azért, mert könnyű helyzete van ünnepelni, hiszen van mit és van kit ünnepelni. Az előbb említettek mellett, mintegy ezer ’48-as honvéd innen, erről a helyről a város főteréről fogadta meg Kossuth Lajos hívószavát, és vonult 1848 őszén honvédnek, hogy példát mutasson 170 éve folyamatosan hazaszeretetből, a hűségből, bátorságból, a honfiúi szeretetből.

Tisztelt Emlékezők! Kedves Barátaim!

Ezek a ’48-as honvédek a mi hőseink, nem mások ünneplése végett jöttünk össze, hanem a mi hőseink, a mi vásárhelyi hőseink miatt. 1848-ban és ’49-ben küzdöttek a haza szabadságáért és ugyanez a hazafiasság, hősiesség és bátorság, az általuk mutatott példa jelent meg akkor, amikor 1914 nyarán katonának, bakának, honvédnek álltak. Ugyanez a hősiesség, ugyanez a kompromisszum nélküli bátorság és hazaszeretet  mutatkozott meg, amikor a második világháborúban védték a hazát. Ugyanez a hazaszeretet és bátorság mutatkozott meg, amikor nem hagyták, hogy 1947-ben itt Hódmezővásárhelyen, a kommunisták elcsalják a szabad választást. Ugyanez a hazaszeretet mutatkozott meg a Bethlen Gábor Gimnázium falai között és itt a város főtéren, 1956-ban. Ugyanez a hősiesség, hazaszeretet és bátorság vezette a ’89-es rendszerváltókat. Ugyanez a föltétlen hazaszeretet mutatkozott meg akkor, amikor a szégyenteljes kettős állampolgárságról szóló népszavazás után, tiszteletbeli hódmezővásárhelyi polgár címet adományoztunk a Gyurcsány és bandája által a hazából kirekesztett magyaroknak.

Tisztelt Emlékezők!

Büszkék lehetünk rájuk, büszkék lehetünk az őseinkre, akik példát szolgáltatnak 170 éve, hogyan kell szeretnünk a hazánkat. Hogyan kell hűségesnek lenni a hazánkhoz és ha kell, hogyan kell életünket vagy jövőnket áldozni érte. Főhajtás a hősöknek, és tisztelet a bátraknak.

Tisztelt Emlékezők!

Ma azonban nemcsak a múltról, a régi hősökről, hanem a jelen problémáiról is szólnunk kell. A nemzeti ünnepeken azért olyan könnyű párhuzamot vonni a jelen és a múlt között, mert történelmünk egy-egy jeles napja, nagy eseménye mindig olyan ügyekről szólt, amelyek örök érvényűek, amelyek fontosságukból sohasem veszíthetnek. Hazaszeretet, hősiesség, bátorság, így van ez március 15-én 2016-ban is. De miről is szólt valójában ’48-49, az előbbi értékek mellett. Feltétlenül az önrendelkezésről. Arról, hogy a magyar népnek is legyen joga a saját sorsáról dönteni. A hazaszeretet, a küzdelem és a hősiesség, a bátorság ne értelmetlen legyen, hanem önrendelkezésbe forduljon, hogy végre mi sem csupán statisztái legyünk az életünknek, hanem főszereplői. Végre szabadon választhassunk, saját felelősségünkre, szabadon dönthessük el, hogyan élünk, kik vezetik az országot, kik képviseljenek bennünket. Kik viseljék a terheket, hogyan rendezzük be a világunkat, hogy a saját döntéseinkkel végre a vallás, a vélemény és a sajtó szabadságát is képesek legyünk elérni.

Mi a nemzeti ünnepeink alapjául szolgáló küzdelmeket nem csupán felidézni, hanem – ilyen nemzet vagyunk – újraélni is szoktuk. Újra megvívni, ha már nem is karddal, de időnként szóval és tollal, ha kell, akkor népszavazási kezdeményezéssel. Magyarország mai vitáit, kihívásait látva az embernek az az érzése, kedves barátaim, hogy nemcsak a közel 170 évvel ezelőtt történtek, hanem jószerivel a magyarság egész történelme erről az újra megvívniről szól. Az önrendelkezési jog kivívásáról és a frissen kivívott vagy visszaszerzett önrendelkezés megvédéséről. A mindenkori magyar önrendelkezés például alig 30 esztendős. Ennyi ideje történt a rendszerváltás. Ma nyilvánvalóan mégis újra ki kell állnunk érte. Ki hitte volna ezt 1990-ben. Újra fel kell lépnünk olyan törekvések ellen, amelyek a döntéseink szabadságát, a szuverenitásunkat akarják megkérdőjelezni. Sőt nyugodtan mondhatom, megkurtítani. Igen, az idegenek kötelező betelepítéséről beszélek. Tudom, mindig nagy felháborodást vált az ki, hogyha egy politikus Brüsszelt és a ’48-as, ’49-es császári Bécset összeakarja hasonlítani. Hiszen sokan mondják, az unióhoz, mint érték- és érdekközösséghez önként csatlakoztunk, a szabad akaratunkból. A Habsburg birodalom esetében pedig nem volt választásunk. Az uniónak állítólag kedvezményezettjei vagyunk, a birodalomnak viszont – mai szóhasználattal élve –, a nettó befizetői voltunk egészen a Millenniumig. Ma mégis sokaknak jut eszébe ez a párhuzam, – ám a hiba nem a mi készülékünkben van, és nem a csehek, a szlovákok, a lengyelek, a románok, a bolgárok vagy éppen brit társaink készülékében. A hiba Brüsszel, a központ, az új formálódó birodalom központjában van. Ha ugyanis Brüsszel nem akarja, hogy a császári Bécshez hasonlítsák, akkor ne viselkedjen úgy, mintegy birodalmi főváros, amelynek alattvalói vannak, nem pedig egyenrangú, szabad polgárai. Márpedig a kötelező betelepítés túlságosan is hasonlít az oktrojált alkotmányhoz, a birodalmi népekre ráerőszakolt akarathoz vagy a császári pátenshez.

A betelepítés mellett szóló honfitársaink érvei, ezen a ponton bizony hamisak. Azt mondják, hogy amikor csatlakoztunk az unióhoz, lemondtunk a szuverenitásunk egy részéről, ezért most zokszó nélkül el kell fogadnunk azt is, ha idegeneket telepítenek be hazánkba. Hozzáteszem olyan idegeneket, akiket nem Magyarország biztatott a hosszú és veszélyes útra, akik ráadásul nem minket akarnak, hiszen nem Magyarországon akarnak élni, hanem az ígéret földjén, Németországban. Bár egyre többek szerint az is inkább csak az ígérgetés földje, hiszen ennyi bevándorlót még a német gazdasági és szociális rendszer sem tud eltartani. Senki nem érti azonban, hogy az ígéret földjéből vagy az ígérgetés földjéből hogyan következik az, hogy nekünk magyaroknak 2016-ban akár csak egy idegent is be kellene fogadnunk. A betelepítés pártiaknak nincs igazuk. Az önrendelkezésünknek erről a részéről sohasem mondtunk le.

Amikor ebben a városban 2014-ben arra kértük önöket, hogy szavazzanak az Európai Unióba való belépésünk mellett, szó sem volt arról, hogy majd bárki megmondhatja nekünk, kivel kell megosztoznunk a szülőföldünkön. Kivel kell társbérletbe költöznünk a saját hazánkban. Az önrendelkezési jog határai és korlátai persze koronként változhatnak. Zsarnoki időkben kényszerből, a szabadság és béke idejében azonban kizárólag az adott nép beleegyezésével. Mi ez utóbbi terén nem engedhetünk a negyvennyolcból. Mi azt valljuk, hogy a magyar önrendelkezési jog tartalma nem változhat, pláne nem szűkülhet, a magyarok egyetértése és áldása nélkül. Az tehát, hogy a múltban nem született ilyen döntés semmiképpen sem jelenti azt, hogy a jövőben ne születhetne. Persze Magyarország mondhatja azt is, hogy az országba való betelepítés és befogadás jogát részben átadja Brüsszelnek. Az önrendelkezés egy részéről lemond, azt kiadja gebinbe, ezt azonban Magyarországnak, a magyar népnek kell mondania. A nevében nem beszélhet és nem dönthet senki. Ehhez egy brüsszeli vacsora nem elég, de még kettő vagy három sem. Sőt a megítélésünk szerint, ilyen nagy horderejű kérdésről, hogy ki éljen velünk, hogy kit kényszerítsenek ránk, hogy kivel kelljen megosztanunk városunkat és hazánkat, ilyen kérdésről egyetlen nemzeti kormány sem dönthet a saját hatáskörében, még akkor sem, ha kétharmados a felhatalmazása. Itt egy kicsit nagyobb a tét, minthogy vasárnap nyitva legyen a Tesco vagy az Auchan. Ez alapvető kérdés, amely nemzedékekre határozhatja meg az életünket.

Van, aki bagatellizálni akarja a tétet, azt mondja, ágyúval lövünk verébre, hiszen néhány ember az, aki miatt népszavazást akarunk a kvótáról. De nem néhány ezer emberről van szó, hanem egy elvről, egy új rezsimről. Egy elvről, ami alapján újra akarják szervezni Európát és megakarják mondani, hogy mit tegyünk, amely nem néhány emberrel kezdődik és nem pontosan tudjuk, hogy mi is a vége. Nem tudjuk pontosan, hogy hány tízezerrel és hány százezerrel folytatódik holnap és holnapután. A kvóta, a kötelező betelepítés ugyanis precedens, jogalap, amire ezentúl már mindig hivatkozni lehet, és a kvóta arányszám, ha holnap többen jönnek, akkor majd vele nő a kvóta is, hiszen az elvet egyszer már elfogadtatták velünk. Ránk erőltették, ránk kényszerítették. Ha kvóta lesz, nincs visszaút. Aki erre az útra lép, annak ezen az úton kell járnia majd ezentúl mindig. Legalábbis addig, amíg Brüsszel be nem látja, hogy amit megoldásnak hitt, az maga a probléma.

Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékezők! Tisztelt Vásárhelyi Polgártársaim!

Magyarország szabad ország. Szabadsága ’48-ban, ’56-ban és ’89-ben gyökerezik. Ezt a szabadságot mindig nehéz volt kivívni és még nehezebb, sokszor egyenesen lehetetlen volt megvédeni. A szabadságunk túl drága nekünk ahhoz, túl sok vérbe, túl sok kettétört életbe került ahhoz, hogy egyetlen brüsszeli határozat elvehesse vagy megkurtíthassa. Nincs kvóta a magyar nép egyetértése és engedélye nélkül. Ha van, akkor magyar szabadság, magyar önrendelkezés nincs. Legalábbis úgy, ahogy az előttünk járó márciusi ifjak szerették, akarták, megálmodták és harcoltak érte, és ahogy azt, a szívünk fölé tűzött kokárdával ünnepeljük szerte a Kárpát-medencében. Ma ezt jelenti a szabadság. A választás jogát, a választás lehetőségét. Ma ezt a jogot kell megvédenünk nekünk, magyaroknak. Ma ebből a jussunkból nem szabad engednünk, ha nem egy újabb birodalom néma tartománya, hanem a szabad Európa egyetlen országa akarunk lenni. Márpedig azok akarunk lenni. Büszke magyarok, büszke európaiak, de nem a nemzeti függetlenségünk feladása árán.

Köszönöm, hogy meghallgattak!