A minőségi és hatékony kormányzati munkához, a jó kormányzáshoz jól képzett és keményen dolgozó emberekre van szükség. A szaktudást és a teljesítményt ugyanis semmilyen kapcsolat nem pótolhatja. A magyar politikából „Bibó szakkollégisták” egész nemzedékei hiányoznak, ezért újra meg kell nyitni a pártot a fiatalok előtt. Lázár János beszéde a Fidesz 2015. december 13-i tisztújító kongresszusán.
Tisztelt Kongresszus,
Hölgyeim és Uraim!
Kedves Barátaim!
Amikor egy párt öt évvel a győztes választás után a saját teljesítményét vizsgálja, legalább két mércét használhat. Az egyik az adott országban elérhető kormányzati alternatívákhoz van beállítva. A másik pedig saját magához képest. Úgy értem, a saját ígéreteihez, ambíciójához, tehetségéhez képest.
Érdemes magunkat mindegyikkel megmérni!
Nézzük először, milyen teljesítményt nyújtottunk a rendelkezésre álló politikai választékhoz képest! Vegyük gyorsan sorra a Fidesz kormányzóképes alternatíváit…
Nem fogom a dolgot azzal elviccelni, hogy ezen a ponton a világ legrövidebb politikai beszéde következik. Azt gondolom ugyanis, hogy öt évvel a balliberális korszak lezárása után már nem korteskedés vagy dicsekvés, sokkal inkább komor ténymegállapítás, ha kimondjuk: a Fideszen kívül ma nincs más kormányzóképes erő Magyarországon!
Persze ne keverjük össze a szezont a fazonnal!
Ez nem azt jelenti, hogy mindenki szeret minket. Még csak azt sem, hogy a választópolgárok elsöprő többsége elégedett velünk. Mindez nem jelent többet (igaz, kevesebbet sem!), mint, hogy e pillanatban nem látni rajtunk kívül más erőt, amelyre a magyarok többsége rá merné bízni a hazája vezetését. Gyakran még az autójáét sem…
Vegyük például a baloldalt! A baloldal úgy tesz, mintha nem is Magyarországon élne, hanem egy Magyarországon belüli képzelt országban, ahol folyamatos utódlási harc zajlik. A politika ezért a számukra egyetlen dologról szól. Hogy ebben a párhuzamos valóságban ki tudja megszerezni a hatalmat. Ennek a végtelenített előválasztási kampánynak lett a következménye, hogy a baloldal állandóan önmagával foglalkozik, a kormánnyal néha, az emberekkel pedig gyakorlatilag soha. A baloldal osztódással szaporodó pártjai már jó ideje nem látják a fától az erdőt. Egymástól Magyarországot. És talán nem látják Lengyelországot sem, pedig az is tanulságos volna.
Van rajtuk kívül persze más kihívónk is!
A szélsőjobb nálunk is jelen van, mint mindenütt, ahol voltak válságok és ahol e válságoknak voltak, vannak vesztesei. Velük szemben két nagy hibát lehet elkövetni. Az egyik az, ha komolyan veszi őket az ember mint kormányzati lehetőséget és mint szóba jöhető politikai szövetségest. A másik pedig az, ha lebecsüli őket, mint politikai kockázatot. A szélsőjobb a politika sárkányfű-árusa. Gyógyírt ígér a bajokra, de valójában csak nyerészkedik. Hol az emberek elégedetlenségén, hol a félelmein. És hogy minél nagyobb legyen a profit, még gerjeszti is azokat! Ez a politika azonban a történelem során még soha, sehol nem szállított megoldást a problémákra. Soha, sehol. Mindig csak bűnbakokat és kifogásokat. Itt is, mint mindenütt a világon, a szélsőjobb politikusok az erőszakos pótcselekvést testesítik meg. Akkor is, ha szügyig cukiságkampányba csomagolják magukat. Erőszakosságukon talán csak egy dolog tesz túl: a hátterük maszatossága. Nem lehet tudni, pontosan milyen érdeket szolgálnak, kinek dolgoznak. Ezt a magyar választók is látják, ezért a többség szerint az ország sorsa rájuk sem bízható.
Végül ott a politika harmadik pólusa: a civilek.
Időről-időre egyesekben megfogalmazódik a vágy, hogy az új kormányzati alternatíva a civilekből alakuljon ki. Annyi biztonsággal kijelenthető, hogy mindezidáig ez nem történt meg Magyarországon. És hogy nem történt meg, annak sok oka van. Az egyik bizonyosan az, hogy a ‘civil’ ma olyan gyűjtőfogalom a magyarban, amely több mindent fed el, mint amennyit megvilágít. Vannak például civilek, akiknek a hangjára érdemes figyelni, mert a valóságot képviselik. Gyakran olyan honfitársainkat, akiket a hagyományos politika nem ér el. Vagy a politika elitizmusa, vagy pedig épp e polgárok elzárkózása miatt. A szegénység kérdése, a brókerbotrányok veszteseinek képviselete, a környezetszennyező üzemek elleni összefogás, mind-mind valóságos ügyek. Nem volna szabad pártpolitikai reflexekkel közelíteni hozzájuk. Nem volna szabad csípőből reagálni rájuk nekünk sem. Tanulság szerintem ez is.
Aztán persze vannak civilek, akiknek a mondataival érdemes csínján bánni. Mert nem biztos, hogy azok, akiknek mutatják magukat. Akiknek ugyanis megbízók mondják meg, hogy mi a soros ügy, amit épp képviselni kell… Vagy akik fizetségért tüntetnek, azok bizony nem civilek. Azok bizony zsoldosok.
Végül pedig vannak civilek, akik önmagukkal sem tudnak egyetérteni, mindent tagadnak. Egymást is. Néha úgy tűnik, hogy a civil forradalmak előbb felfalják a gyermekeiket, mint a régimódi bolsevik forradalmak. Mindenesetre tény: az emberek többsége ma ezekre a civilekre sem bízná rá az ország vezetését.
Ezzel a kör bezárult. Mi azonban mégsem dőlhetünk hátra! Sőt: ez mutatja csak, milyen óriási felelősség van rajtunk!
Tisztelt Kongresszus,
Hölgyeim és Uraim!
Kedves Barátaim!
Ez az a pont, ahol érdemes elővenni azt a bizonyos másik mércét! Azt, amelyik a teljesítményünket nem a szóba jöhető alternatívához, hanem önmagunkhoz méri.
Ne higgye közülünk senki, hogy az ellenzék hiánya – nap, mint nap megnyilvánuló politikai impotenciája – valamiféle „lottóötös” a számunkra! Ez sokkal inkább kockázat – még ha hosszabb távon is. Az alternatíva-nélküliség ugyanis az egyik legnagyobb veszély, ami egy politikai pártra leselkedhet. Tompítja a reflexeket. Homályosítja az éleslátást. És nincs jó hatással a polgári erkölcsökre sem.
Öt évvel a kormányváltás után ezekre a tünetekre még annál is jobban kell figyelnünk, mint amikor a szocialistákon láttuk őket. Mindig úgy kell politizálnunk, mintha lenne alternatívánk. És kétszer úgy, ha történetesen tényleg nincs! Sosem akarhatjuk, hogy azért szavazzanak ránk, mert nincsen helyettünk más! Ellenzéki anarchia idején sem érhetjük be azzal, hogy vakok közt a félszemű a király. A mi programunk az volt és az maradt, hogy merjünk nagyok lenni! Nem pedig az, hogy merjünk a kisebbik rosszá válni…
Vizsgájuk meg tehát a kormányzati és a politikai teljesítményünket ebből a szempontból! Mire szerződtünk, mihez kértük és kaptuk meg az emberek támogatását? Mindenekelőtt a politika megújításához! Azoknak a dolgoknak a megváltoztatásához, amelyet a magyarok megváltoztathatatlannak hittek. Méghozzá azért, mert a balliberális erők kormányon és ellenzékben egyaránt ezt szuggerálták beléjük. Hogy a bankok, a multik és az energiacégek érinthetetlenek. Hogy Brüsszelnek nem szabad visszaszólni, csak bólogatni. És egyáltalán: Mi, magyarok kicsi és bűnös nép vagyunk, örüljünk, hogy élünk.
A legnagyobb kormányzati sikerünknek azt tartom, hogy: ezt a kishitű és kishitűséget gerjesztő, szervilis és a szervilizmusra nevelő politikát meg tudtuk változtatni. Bebizonyítottuk, hogy a szuverenitás nem csupán elvont eszme. Hanem politikai gyakorlat is. Cselekvés!
„Csupán” az kell hozzá, hogy a szabadságunkról ne pusztán ünnepélyes jogi szövegekben szónokoljuk, hanem éljünk is vele. Például egy brüsszeli, vagy egy washingtoni vitában. Vagy épp nagyhatalmú pénzügyi csoportok képviselőivel farkasszemet nézve.
Szuverenitás terén bizony van, mit felmutatnunk. Többet, mint másoknak évtizedek alatt. Ebbe a sorba tartozik a devizahitelesek ügyének rendezése, a rezsicsökkentés, vagy a műszaki határzár felépítése, amellyel nemcsak magunkat, hanem az Uniót is védjük. A nemzeti érdekérvényesítés ügyében tehát büszkék lehetünk a teljesítményünkre.
Ugyanakkor tény az is, hogy a kormányzati hatalommal járó káros mellékhatásoktól sajnos nem teljesen tudtuk függetleníteni magunkat mi sem. Hogy finoman fogalmazzak, nem mindig a meritokratikus elv érvényesül a világunkban. Az érdemek szerinti előrejutás és boldogulás elve.
Állítólag Hollywood aranykorában, amikor számos magyar filmes ért el sikereket az Álomgyárban, néhány nagy stúdióban ki volt függesztve egy figyelmeztető mondat. „Nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned!”Ennek a mondatnak egy, a mai helyzetre igazított változata szerintem nekünk is hasznos lenne.
„Nem elég, ha fideszes vagy, jónak is kell lenned!”
Jól is kell tenned a dolgod. Minőségi és hatékony kormányzati munkához, a jó kormányzáshoz ugyanis jól képzett és keményen dolgozó emberekre van szükség. Olyanokra, akik értik a dolgukat. Akik profik. A szakmához való hozzáállás és a munkájuk minősége szempontjából is: profik.
A szaktudást és a teljesítményt ugyanis semmilyen kapcsolat nem pótolhatja. Ez az állam irányításának minden területére igaz. A bürokráciacsökkentéstől az oktatáson át. A rendszerváltozás utáni magyar politika 25 év alatt sem tudott az amatőrből túljutni a félprofesszionális szinten. Nekünk kell professzionálissá tennünk a magyar politikát, az állam irányítását. Hiszen végső soron ez a dolgunk. Az ország hatékony fejlesztése és működtetése.
E profizmus érdekében a jövőben még komolyabban kell vennünk a politikusok kiválasztását és képzését is. Megint komolyan. „Megint”, mondom, hiszen a Fidesz hőskorát valaha az alapozta meg, hogy ezt a hivatást, a politikát komolyabban vettük – vették az alapítók –, mint bárki más. Azóta azonban „Bibó szakkollégisták” egész nemzedékei hiányoznak a magyar politikából. És bizony egyre jobban hiányoznak a Fideszből is.
Pedig kormányon nemcsak lehetőségünk, de felelősségünk is változtatni ezen. Számomra a politikai kormányzás ezt is jelenti. Ennek érdekében újra meg kell nyitni a fiatalok előtt a pártot! De nem a törtető, hanem a törekvő, nemcsak a tehetős, hanem a tehetséges fiatalok előtt. Nemcsak a haverok és barátok, hanem a ma még ismeretlen fiatalok: a tehetséges és jól képzett párt-, illetve szakpolitikus-jelöltek előtt is.
Teret kell nyitnunk, helyet kell adnunk nekik magunk mellett! Különben néhány ciklus után az önző és rövidlátó politika bosszúja, amitől a magyar baloldal szenved, minket is utolérhet. Más kárán tanul az okos. A maga sikerein pedig építkezik. Tanulni ott volt az a bizonyos elmúlt nyolc év. Építkezni pedig itt van még a következő három.
Köszönöm a figyelmeteket!