Hódmezővásárhely.hu
Generációk jövője az Alföldön

Megemlékezés a hősi halottak tiszteletére

„Bármilyen mélyre nézünk is múltunk kútjába, a magyar katona
teljesítményét mindig megsüvegelték ellenfelei. Katonai teljesítményét és
hazaszeretetét. Azt a hazaszeretetet mely gyémántként ragyog át évszázadok
fátylán!” – Cseri Tamás ünnepi beszéde.

Tisztelt
hölgyeim és uraim, tisztelt megemlékezők!

Ma, május
utolsó vasárnapnapján, azért gyűltünk itt össze, hogy megemlékezzünk nemzetünk
hősi halottairól. Hogy fejet hajtsunk azon emberek előtt, akiknek köszönhetjük,
hogy ma van hazánk, megőrizhettük nyelvünk, függetlenségünk, és szabadságunk.

Most
megemlékezhetünk, de ez nem volt mindig így!

Alig
néhány évtizede dicsőséges csak a hazánkat megszálló szovjet hadsereg lehetett.
Emlékművet csak a nők ezreit megerőszakoló katonák kaphattak. A mi apáink, nagyapáink,
csupán utolsó csatlósok, szégyellni való bakák lehettek, akik gyáván
megfutottak az első lövésre. A több éves hadifogságból hazatérő katonák évekig
pusztán páriái voltak az országnak, munkát alig kaptak, beszélniük se volt
ildomos az általuk átélt pokolról.

Ezen a
beteges állapoton csak a több mint két évtizeddel ezelőtti rendszerváltás
tudott változtatni. 1989 májusában az akkori MDF szervezésében volt több
évtized után az első hivatalos megemlékezés. Pedig e jeles napnak egészen az
első Nagy Háborúig nyúlnak vissza a gyökerei.

1917-ben
a milliók életét követelő háború 3. évében született meg az 1917. évi VIII-as
törvénycikk, mely minden községet és várost kötelezett, anyagi lehetőségeikhez
mérten, a hősi halált halt katonák neveinek megörökítésére.

Az 1924
évi XIV-es törvénycikk pedig rendelkezett magáról az emléknapról. E szerint:

„A nemzet
soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök
okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának
utolsó vasárnapját nemzeti ünnepé avatja. Ezt az emléknapot – mint a „Hősök
emlékünnepét” – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”

Hódmezővásárhelyen
és környékén is emléktáblákat, szobrokat avattak a háború áldozatai emlékére.
Olvasókörök, iskolák, vállalatok, érezték úgy, hogy kisebb nagyobb közösségük
halottainak emlékművet kell állítani. Az emberek nem vártak állami támogatásra,
maguk teremtették meg a forrásokat e műtárgyak létrehozásához.

De voltak
művészek is, akik saját munkájukkal adóztak a hősök emlékének. Pásztor János
szobrászművész a Polgármesteri Hivatal lépcsőfordulójában álló fahonvédet
faragta ki saját költségen és adományozta a városunknak 1918-ban. És szintén az
Ő kezeinek ügyességét dicséri a mögöttem álló lovas szobor is, melyet már
városi megrendelésre alkotott 20 évvel később.

Ez az
impozáns szobor, nagyon sok elveszett életre emlékeztet bennünket!

2800
fiatalember és férfi már nem térhetett vissza városunkba, illetve ha haza is
térhetett később halt bele az első világháborúban szerzett sérülésekbe,
betegségekbe. Minden fronton harcoltak a város fiai, ahol a Monarchia seregei
küzdöttek. Orosz, olasz, román, szerb és albán harctereken estek el százával az
átlagosan 30 éves fiatalemberek.

De a
Tanácsköztársaság és a román megszállás is követelt áldozatokat.

20 év
elteltével pedig újra arathatott a halál, ismét lángtengerbe borult a világ!

Ezért
1942-ben az akkori hadügyminiszter a második világháború hőseire is
kiterjesztette az emléknapot.

Hódmezővásárhely,
ebben a háborúban is bőven áldozta fiai vérét. A hadműveletekben mintegy 750
katonát vesztettünk, és majd 700-an tűntek el, vagy haltak meg szovjet
fogságban.

Ismét
voltak anyák, apák, testvérek, feleségek, gyermekek, kiknek pótolhatatlan
hozzátartozójukat nyelték el a háborús sírok.

De a
gyászolók csak otthon, szűk körben emlékezhettek, a városi és állami
megemlékezéseket immár tiltották.

A
következő évezredbe kellett átfordulni az idő rozsdás kerekének ahhoz, hogy
újra méltó helyére kerüljön e nap.

2001-ben
az első Fidesz kormány alatt hozott törvény ezt az ünnepnapot kívánta a magyar
hazáért az elmúlt évezredben bármely korban küzdött hősök emléknapjává tenni.

Ma tehát
nem csak a két világháború milliónyi áldozata előtt hajtunk fejet, hanem az
évszázadokkal előttünk járó harcosokra is hálás szívvel gondolunk.

Emlékezzünk
most a honfoglaló ősinkre, kik nyilaitól rettegett Európa, Lajos és Zsigmond
királyaink lovagjaira, törökverő végvári vitézeinkre, a kuruc felkelések
bocskoros katonáira és 48-as honvédjeinkre.

Évszázadok
hajdan volt férfijaira, kik – ha a szükség úgy hozta – hazájukért,
családjukért, vagy bajtársaikért sokszor tudatosan vállalták a hősi halált.

Harcoltak
és elestek nyáron a forró mohácsi síkon és télen a mínusz 40 fokos hidegben a
Don-kanyarban.

Bármilyen
mélyre nézünk is múltunk kútjába, a magyar katona teljesítményét mindig
megsüvegelték ellenfelei.

Katonai
teljesítményét és hazaszeretetét.

Azt a
hazaszeretetet mely gyémántként ragyog át évszázadok fátylán!

Engedjék
meg nekem, hogy beszédem befejezéseként egy osztrák hadijelentésből idézzek egy
sort. Ez a jelentés 1848-ban született, mikor a Habsburg haderő mai
kifejezéssel élve elit alakulata, a magyar huszárság, a haza jajszavát meghalva
többségében hazaszökött.

A
császári hadvezetés döbbenten figyelte a magyar könnyűlovasság eltűntét az
osztrák lobogó alól, mígnem e jelentés melyet felterjesztettek uralkodóhoz,
megvilágosította elméjük:

„a
szökések valószínű oka: hazaszeretet”

Köszönöm
figyelmüket!

Megszakítás