Hódmezővásárhely.hu
Generációk jövője az Alföldön

Nekrológ

Az idén még nem megyek el, csak jövőre – mondta 2006.
Adventjén, mintha tudatosan a rá oly jellemző finom eleganciával és
tapintattal, maradék erejét összeszedve óvni akarta volna környezetét,
szeretteit attól, hogy az ünnep fényét megtörje az elmúlás árnya.

Tartotta szavát. Ahogy mindig is tette. S hogy a
katonai pálya formált-e belőle a rendet és a fegyelmet megkövetelő, a
belső tartásra és a külső megjelenésre egyaránt rendkívül igényes
karaktert, vagy személyiségében már eleve adottak voltak e feszes
keretet igénylő tulajdonságok, nehéz lenne megmondani. Kétségtelen,
hogy úgymond civilként, majd közéleti emberként is megőrizte ezt a
kicsit sarkos, de mindig nyílt és őszinte viszonyát környezetéhez. S
persze azt a sajátos, bölcs humorát, amivel képes volt ellentéteket
elsimítani, feszültséget oldani, és fölülemelkedni az emberhez
méltatlan megnyilvánulásokon. Egy ilyen alkalom volt, amikor La
Fontaine-t híva segítségül fejtette ki véleményét a képviselőtestület s
a város nyilvánossága előtt. Ekkor már távozóban volt. Ha valaki, ő ezt
pontosan tudta. A makulátlan külső mögött egy összeszedett, a halálos
kór pusztításában is fegyelmezett, de már nem előre, hanem visszafelé
tekintő ember fogalmazta meg gondolatait. Tudta: a szolgálat mindaddig
szolgálat, amíg mozdulni tud a kéz, amíg használni tud az ember. Mindig
is szolgálni akarta azt a közösséget, amelyből vétetett. S tette
mindezt felelősen, engedményt nem tűrő szigorral, és valami hihetetlen
belső emberi tartással. A vele kapcsolatos történetek ugyanakkor a
melegszívű, az érzéseit sem titkoló, sőt esetenként érzelgős emberről
is szólnak. Ahogy az élet, úgy a halálhoz vezető és jól behatárolt vég
tudatát is méltóssággal viselte. Igen, az elegancián, az erős tartáson,
a kifinomult humoron kívül a méltóság jellemezte leginkább. Azon a
bizonyos, La Fontaine-t idéző közgyűlési tanmesén is az emberi
méltóságból adott leckét az őt otrombán támadó, s az emberi
tisztességet megcsúfoló képviselőtársának. A külső szemlélő ugyanakkor
jól látta, az alantas, pitiáner megnyilatkozás már nem ért föl hozzá.
Csorba Mihály fölállt székéből, finoman, elegánsan távozott. Nem ütött
vissza. Vannak helyzetek, amikor az élet kisszerű harcai abszolút
lényegtelenné válnak. S az egyik ilyen valószínűleg a halál. A
szolgálat véget ért. Egy hely fájdalmasan üres maradt a Városháza
díszterében. Akié volt, emlékké nemesült Mindannyiunk emlékévé, akik
ismertük. Így az, aki elment, immár végleg velünk maradt.

Csorba Mária