A száz éve született Dr. Sipka Sándor, akinél hűségesebb és értékesebb írástudója nem sok volt Hódmezővásárhelynek, több okból is rászolgál a ma és a holnap figyelmére és tiszteletére. Prof. Dr. Imre László megemlékező írása.
A száz éve született Dr. Sipka Sándor, akinél hűségesebb és értékesebb írástudója nem sok volt Hódmezővásárhelynek, több okból is rászolgál a ma és a holnap figyelmére és tiszteletére. A pedagógiai eredmények és a tudományos életpálya előbb-utóbb feledésbe merülhet, mégsem túlzás folyton megújuló, állandóan tovább adódó elevenségéről beszélni. Ugyanis azon tanítványai, akik tanárok lettünk, akaratlanul (de tudatosan is) továbbviszünk valamennyit a tőle kapott szakmai és erkölcsi értékekből, s ily módon azok is részesülnek belőle, akik a nevét nem is ismerik talán.
Mi is volt ennek lényege? A nemzeti, közösségi felelősségvállalás parancsa talán mindenek előtt. Az önmagunkkal szembeni szigorú igényesség és objektivitás. Egyébként szükségképpen alakult ki az ő elvrendszere, mert semmit nem kapott ingyen: Korán jutott árvaságra, s első generációs értelmiségiként nem volt könnyű helyt állnia gimnazistaként, egyetemi hallgatóként, kezdő tanárként. Másfelől viszont modellt, segítő példaképet bőven találhatott a kálvinista iskolai hagyományban, melyben több száz éven keresztül szisztematikusan próbálták a szegény sorsú gyermekekben is felfedezni a szellemi és erkölcsi kiválóságot.
A debreceni egyetemről, ahol magyar-latin-görög szakos tanári diplomát szerzett, visszatért a Bethlen Gimnáziumba, ahol hamar kitűnt határozott, igényesen követelő tanári munkájával. Szorongástól, bizonytalanságtól sosem szenvedett. A puritán életvitel, a szigorú munkaerkölcs, a nevelői és nemzeti felelősségérzet általános református pedagógiai hagyományán túl a személyi és szakmai munkahelyi közösség is inspirálhatta. Amikor a fenyegető II. világháború rémei ijesztették az embereket, a tantestület legfiatalabb tagját, őt választották meg igazgatónak. 1941-ben a debreceni kollégium Tanárképző Intézetének Dolgozatai sorozatban jelent meg Debrecenben megvédett doktori értekezése: Középiskolai oktatásunk nemzeti célkitűzései.
Szépen induló tudományos és iskolaigazgatói pályáját azonban derékba törte a történelem, a világháború. Éveket töltött szovjet hadifogságban, az 50-es években pedig azért szakadt meg egyetemi oktatói karrierje, mert nem bizonyult eléggé alkalmazkodónak a Rákosi korszakban. Nem lépett be a pártba, pedig származása alapján a legfényesebb karrier várta volna ott. (A magukat alulról felküzdő értelmiségből szerették volna kinevelni a népi demokrácia vezető rétegét.) Sipka Sándor azonban azt mondta, hogy őt a református egyház taníttatta, segítette, a szegény, mezítlábas kisfiúból a gimnázium igazgatójává, a város egyik első emberévé tette, aminél fogva ő nem fordulhat szembe jótevőivel.
Írásai közül nemcsak didaktikai, neveléstörténeti tanulmányai őrizték meg értéküket, hanem szépirodalmi művekről szóló elemzései, kritikái is. Például barátjáról, gimnáziumi tanártársáról, a nagy íróról, Németh Lászlóról írt cikkei. S ha már Sipka Sándor írott és szóbeli életművének fennmaradásáról beszélünk, nem lehet említetlenül hagyni, hogy csak a Németh László önéletrajzában megörökített portré folytán is fennmarad alakja, s életsorsának önmagán túlmutató jelentősége: „vásárhelyi fiú, tagbaszakadt, zömök, még vérmes is, de csak a jóra. Az a középiskolai tanártípus, amely csak a katedrán tudja igazán gyümölcsöztetni műveltségét, hiányzik belőle a fény, szélhámosság, amellyel az iskolán kívül emelkedhetne, tanári szereplése azonban állandó remeklés. Vigyázott a kondíciójára (mintha csak érezné, hogy kamasz fiúk előtt az is hozzátartozik a tekintélyhez), vívott, vívóversenyeket nyert. Az igazi nemzetfenntartó elem tagja, amelynek a száma fontosabb a nemzet jövőjére, mint az íróké, tudósoké.”
Sipka Sándor életművének azonban nemcsak Németh László barátsága (melyről nemrég megjelent kiterjedt levelezésük is tanúskodik) biztosítja továbbélését, hanem nem avuló tudományos művei is. Nem véletlen, hogy egy korábban publicitáshoz nem jutó kézirata 2002-ben is méltónak bizonyult a kiadásra, szerzője halála után több mint húsz esztendővel. A D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai között jelent meg Debrecenben monográfiája Szaktudós és pedagógus – Imre Sándor (1820-1900) nevelői munkássága címmel. Annyiban is emlékezetes és jellemző műve ez Sipka Sándornak, hogy a XIX. századi elődben, Imre Sándorban (aki a vásárhelyi gimnázium igazgatói székében is előde volt, igaz jó régen, a Bach korszakban) tulajdon protestáns eredetű és nemzet centrikus erkölcsi rendszerének egyik példaemberét láthatta, akihez a Hódmezővásárhelyhez kötődő szálak is kapcsolhatták.
Lehet, hogy volt abban némi túlzott szigor és önkorlátozás is, hogy az Imre Sándorról szóló kismonográfia mellett is leggyakrabban Vásárhelyhez kötődő témákat dolgozott fel. Nem, mintha szélesebb ölelésű, általánosabb tárggyal nem boldogult volna, hanem mert jól tudta: ezeket a témákat nem bizonyos, hogy feldolgozza valaki, ha ő nem lát hozzá. Így jelent meg például Gonda Józsefről szóló monográfiája 1955-ben. (Ma már keveset hallani róla, pedig Jövendő című, 1910-ben indult folyóiratába olyan szerzők dolgoztak, mint Ady, Babits vagy Kosztolányi.) Nem kevésbé jelentősek Grezsa Ferenccel együtt közzétett kutatásai: Vásárhely az irodalomban. (Az 1960-as években jelentek meg folytatásokban a Bethlen Gimnázium évkönyvében.)
Sipka Sándor 1962-ben került vissza a szegedi egyetemre, a magyar szakos hallgatók számára adta elő a tanítás módszertanát. De amikor megelőzően megyei vezető szakfelügyelő volt, vagy a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság (a szép emlékű TIT) élére került, voltaképpen mindig, mindenütt ugyanazt csinálta. A magyar oktatásügy javát, egy szellemileg és erkölcsileg emelkedő nemzet többre jutását szolgálta. Ma, amikor végleg mélypontra jutott a tanárok presztízse, nosztalgiával és tisztelettel gondolunk letűnt korok kiváló nevelőire. Azért is esik jól ezúttal Sipka Sándor érdemeire emlékeztetnünk, mert ünneplésünk igazi értelme és végső haszna nem kevesebb, mint azon szélesebb körű tanártársadalom előtt hajtani fejet, melynek tagjai évszázadokon át őrizték és adták tovább a műveltség és erkölcs alapelemeit, akiket a feledés olykor elfed előlünk, pedig tettük halhatatlan, ha nevük (némely esetben) ismeretlen is. Sipka Sándorra azért érdemes és méltó, sőt örömteli dolog emlékezni, mert neve immár megmenekült a feledéstől.
Prof. Dr. Imre László