Dr. Kószó Péter Hódmezővásárhely alpolgármestere avatta fel a közelmúltban a katolikus temetőben Szalay Ferenc festőművész, a város díszpolgárának sírhelyét.
Tisztelt Emlékező Családtagok, Művésztársak,
Kedves Barátaim!
Szalay Ferenc a XX. századi egyetemes festészetünk egyik kiemelkedő és meghatározó alakja. Az 1931-ben született festőművész, mint sok kortársa, Ő is a „fényes szelek” nemzedékéhez tartozhatott volna, ha elkötelezett magyarságtudatának, származásának és neveltetésének megtagadását vállalja.
Mosonmagyaróvár a születési helye, amely a magyar társadalmat az 1956-os, kegyetlen sortűz áldozataira emlékezteti, számára nem a fegyveres ellenállást eredményezte. Mélyen gyökerezett benne szeretett bátyjának második világháborús hősi halála ― nem véletlen hogy utolsó nyughelyét itt, a katonahősök kertjének szomszédságában jelölte ki ―, és mindig azt vallotta, hogy hazánknak nem újabb mártírokra, hanem túlélőkre van szüksége.
Középosztálybeli származása és műveltsége, majd a főiskolán Szőnyi mester hatása, életre szóló, arisztokratikus fegyelemre és európai kulturáltságra ösztönözték. Ezt soha föl nem adta, pedig amikor belső elhatározásából Hódmezővásárhelyen telepedett le, olyan mély érési folyamat indult el benne, amely jelentős, új kulturális és eszmei értékkel növelte szellemiségét. Mi hódmezővásárhelyiek különösen büszkék lehetünk arra, hogy életművének legjelentősebb részét városunkban alkotta.
A művészettörténet számára festészete ekkor már megkerülhetetlenné vált. A „Drekovits-ösztöndíj” után megkapta a „Tornyai- és Koszta József-plakettet”, az „Érdemes művész díjat”, majd a „Munkácsy-díjat”. Szeretett városa Hódmezővásárhely, és az oly szeretett faluja, Mártély is „Díszpolgár”-ává fogadta.
Az ötvenes-hatvanas években zajlott a magyar parasztságra erőltetett teljes életmódváltás: a kuláküldözések, megtorlások, vagyonelkobzások folyamata, amikor a több évszázados, egyéni termelési rendszerről, a népünktől teljesen idegen, kötött és diktatórikus közösségi életvitelre kellett áttérni. Mi, akiket barátságába fogadott, érzékeltük, hogy amikor hazajött a szegedi Tömörkény István Gimnáziumból, ahol igazgató helyettesként évtizedekig tanított, hogyan veti le polgári ruháját, húzza föl a gumicsizmáját, teszi fejére a parasztok szőrkucsmáját, és indul gyalog, a sokszor járhatatlan földes úton tanyája felé, „a puszta prófétájaként”.
Vásárhelyi kezdő évei alatt még munkált benne a reneszánsz világot is tükröző, gyakran stilizált, monumentális festészet, amelyet mind inkább felváltott a realista, később a szimbolikus képalkotás. A művészettörténészek szerint, legmarkánsabb, drámai erejű festményei az 1960-as években készültek, a parasztság agrármunkássá törésének időszakában, amikor verista életlátású képei, poétikus alkotásai születtek. Ki ne emlékezne a Cantata profana, vagy a Vonaton című festményére? Ezeket követte a Tsz-közgyűlés csoportképén a feltartott, felnagyított kézfejek szuggesztív látványa, az idős parasztemberek pergamenszerű arcáról árulkodó, mosolytalan mélabú, amely tükrözte, hogy ez a történelmi átalakulás milyen fájdalmat váltott ki népünkből. A jelenet egésze ironikus, groteszk, de mégis mélyen megrázó hatást sugárzó.
Közben a korszak által szándékosan megfagyasztott történelműnk hősi pillanatait finom szimbolikával alkotta meg, ilyenek például az 1848―49-es forradalmunk és szabadságharcunk vérbefojtását idéző képek, mint a Kossuth-kalapot maga előtt néző, magányos öreg honvéd, a földre hullott vörös csákóra vetülő bitófaárnyék és hasonló témák. Ezek minden gondolkodó emberben a magyarság szenvedéseit idézte meg.
Feri barátunk érzékelte, hogy a régmúlt és a közelmúlt további érintése egyre reménytelenebb, mert ―, ahogy új nemzedékek növekedtek föl ―, ezt már nem lehet megváltoztatni. Háborgó lelke lenyugvóban volt. Belső világának témáiban sokasodtak a tanyabelsők, az ablakok, amelyeken kezdetben kilátva derűs, napfényes, virágos mezők, pirosló pipacsok jelentek meg. Ahogy szűkült a környezet, eltűntek a kinti mezők, és szaporodtak az enteriőrök: konyhai, szobai kemencéje, a tömör faajtóra akasztott törülköző, kedves lovai, kutyái, a hozzá közel állók portréi, de látható volt az udvarbelső és a szélmalom is. Ezek sok-sok metaforikus, már-már transzcendentális szellemiséget közvetítettek a nézők felé.
Maga körül különleges, új világot alakított ki, amikor minden évben, a betakarítás után, a tanyaudvaron összehívta a barátait, festőtársait, és amíg voltak tanyák, a szomszédban élő parasztembereket. Bográcsban főtt a kakaspaprikás, hozzá kenyér és némi savanyúság dukált, majd a Homokhátságról hozott könnyű, fehér bor. A malom csodálatos akusztikáját kihasználva, malomzenéket és előadó esteket szervezett, ahol országos hírű művészek adtak elő, mert a puritán paraszti vendéglátás mellett soha sem mondott le a kultúra magas színvonalának élvezetéről és továbbadásáról.
Tanyája közelében, egy keresztútnál állt a régi, megrozsdásodott, de mezei virágcsokorral gyakran ékesített vaskereszt, amely számára, míg szelleme közvetítette, figyelmeztető jelkép maradt.
Feri mellett az édesanyja, kitartott, amíg bírta. Együtt imádkoztak. Háza népéhez tartoztak az állatai, amelyekkel szinte már úgy beszélt, ahogy mintakép elődje: assisi Szent Ferenc. Lassanként elfogytak jószágai. Kedves lovait, kutyáit jel nélkül a malomdombba temette. Néha kibuggyant belőle, hogy közéjük akar ő is temetkezni. Minden állat távozásával, amelyet nevelt, valamennyi levéllel, amely fáiról lehullt, egy-egy emlék és élettér pusztult körülötte, majd hosszú, szomorú elmúlás várt rá. 2013. január 22-én a Magyar Kultúra Napján végleg lehunyta szemét. Még halála pillanata is szimbólum volt.
A Szent István templomban, koporsója előtt hosszú sorokban álltunk, szál virágainkat szorongatva. Ő már boldog volt és visszanézett ránk. Midőn a temetőben elhantolták, ahogy egyházunk hirdeti, csak a teste távozott, de az a festői életmű, amelyet hátrahagyott és az a természetelvű életszemlélet, amelyet képviselt, lelkével együtt Teremtőjéhez szállt, de példaként ma is itt lebeg.
Kedves Feri! A kiváló szegedi szobrászművész barátodnak, Fritz Mihálynak gyönyörű síremlékében, amelyben ércbe öntötte alakodat, Te nemcsak megmaradsz, hanem az idő múlásával szellemiségedben és alkotókészségedben egyre nagyobbra növekedsz. Ezt sugallja nekünk Illyés Gyula „Ars poetica” című rövid verse is:
„Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos,
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,
ne fogja a halál!”
Drága Barátom, ezen gondolatokkal avatom fel síremlékedet, őrök emlékeztetőül!