Hódmezővásárhely.hu
Generációk jövője az Alföldön

Szent István szövetségépítő is volt – Lázár János ünnepi beszéde

Szent István nemcsak államalapító, hanem szövetségépítő is volt, hiszen azzal, hogy megalapítója lett az önálló Magyarországnak, egyúttal építője lett a keresztény Európának is. Lázár János országgyűlési képviselő, Miniszterelnökséget vezető miniszter ünnepi beszéde.

Nagytiszteletű Úr! Kedves Hódmezővásárhelyi Polgárok! Kedves Vendégek! Kedves Enikő Asszony! Kedves Polgármester Úr!

 

Ez a nap emberemlékezet óta ünnep minden magyar és a magyarság történetében, még ha az ünnep jelentése változott is az évszázadok során. Néha a változás magától, néha pedig erőszakosan, mondhatni az aktuális kurzus kénye-kedve szerint történt. Ennek az ünnepnek a lényege azonban lassan ezer éve változatlan.

Ez a nap a független magyar állam születésnapja. Ez a nap annak a hagyománynak a kezdete, amely Magyarország történetét összekapcsolta Európa és a világ történetével. A magyar állam sorsát az európai érdek- és értékközösség sorsával. Államot építeni – ezeréves tanulságképpen – ugyanis nem lehet „magában”, csak akkor, ha az ember szövetséget épít. Szent Istvánt ezért nemcsak államalapítónak tekintjük, hanem szövetségépítőnek is. Hiszen azzal, hogy megalapítója lett az önálló Magyarországnak, egyúttal építője lett a keresztény Európának is.

Augusztus huszadika tehát erről a kettős hagyományról, erről a kettős kötelezettségről szól. Különösen úgy, hogy Magyarország geopolitikai helyzete, vagyis a fekvéséből, elhelyezkedéséből következő szerepe ezer éve nem változott. Két világ határán vagyunk. A Nyugat és a Kelet határán. Hol híd vagyunk, hol végvár. A történelmi szerepünk ma újra ahhoz hasonló, ami a Szent István-i időkben volt, meg persze később az évszázadok során. Magyarország akkor is, ma is a keresztény Európa őrvidéke, a keresztény Európa végvára. Védtük Európát a tatártól, a töröktől, ’56-ban a kommunistáktól. 

Most megint ilyen történelmi időket élünk. Hogy most megint újra Európa – és meggyőződésünk, hitünk szerint a keresztény világ – végvára lettünk. Az a sok-magyarországnyi illegális bevándorló, amely délről és keletről felénk és rajtunk keresztünk Európa felé tart, nem ellenség. De teher! Teher, amely a vállunkon cipelendő, amelyet a vállunkon kell hordanunk.

Az a kérdés, hogy bírjuk-e? Van-e pénz segélyre? Van-e üres állás? Van-e hely nekik Európában és van-e hely nekik Magyarországon? Egyszóval van-e erőnk cipelni azt a terhet, amit ez a modern népvándorlás ezer év után ránk ró? Van erőnk több országnyi ember terhét cipelni a vállunkon? Nekünk magyaroknak és nekünk európaiaknak.

Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Erre a kérdésre kétfajta válasz létezik. Egy szép, meg egy igaz. Azok, akiket nem nyomaszt az ország vezetésének a terhe – azok, akik nem viselnek felelősséget a tanárok és az orvosok fizetéséért, a családok támogatásáért, a nyugdíjakért, az emberek, családok, vállalkozások tulajdonáért, az ország közbiztonságáért –, egyszóval azok, akik megengedhetik maguknak, hogy csupa szépet mondjanak, azt mondják, hogy „Persze! Jöjjenek!”.

Jöjjenek csak a bevándorlók Családostul, szomszédostul. Egész falvak, városok! Egész tartományok! Tárt kapukkal várjuk őket… Aztán majd a kormány és az ország gondoskodjon róluk. De közben persze csökkentse az adókat, emelje a béreket és építsen utat, iskolát és kórházat. Ezek a „nyitott” polgárok nálunk valahogy mindig a belvárosokban élnek, sosem vidéken, pláne nem az ország szélén. Ezek a jogvédők valahogy mindig távoli idegenek jogait védik, sosem a magyar családokét, sosem az ország függetlenségét. Teszem azt, mondjuk a vásárhelyi emberek érdekét.

És persze van egy másik válasz is. Egy olyan válasz, amely két lábbal áll a földön, amely nem a hollywoodi filmekből indul ki, hanem a magyar hétköznapokból. Ez a válasz pedig így hangzik: „Nem!”, nincs erő cipelni ezt a váratlan többletterhet. És tévedés ne essék: nem csupán, nem pusztán Magyarországnak nincs ereje, hanem az egész keresztény Európának nincs erre ereje!

Ezt nem én mondom. És még csak nem is a magyar kormány mondja. Mondja ezt a németek kancellárja. A britek miniszterelnöke. Meg az olaszok és a görögök kormányfője mondja, sőt, könyörgi, kiáltja egyre hangosabban. Nem bírjuk! Ha nem teszünk valamit, olyan mentőhajó leszünk, amely maga is elsüllyed a reá kapaszkodók terhe alatt. És akkor mindenki vízbe fúl: az is, aki segítséget kért és az is, aki segíteni akart.

Ez volna a felebaráti szeretet? Sokan tesszük fel a kérdést. Nem. Ez csak felelősség. Ez csak a felelősség, és a követelődzők szeméből nézve felelőtlenség. Még szerencse, hogy Európa országainak túlnyomó többségében nem a felelőtlenség van kormányon.

Hölgyeim és Uraim!

A biztonságnak ,- ami egy kormány kötelessége, hogy garantálja- sokféle arca van. Létbiztonság. Közbiztonság és a Nemzet biztonsága… A bevándorló áradat, az a sok-magyarországnyi ember, amely Afganisztán, Szíria vagy Szudán felől errefelé, Európa és Magyarország déli határa felé tart, igenis jelent veszélyt, és jelent kockázatot.

Igaz, más-más kockázatot, mert az a több mint hatvanmilliónyi úton lévő ember valóban nem egy családba tartozik, és nem lehet egy kalap alá venni. De ez a néptömeg igenis kockázatot jelent Magyarországra és a magyar családokra nézve. És kockázatot jelent Európa minden polgárára!

Van, aki nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen a papírok, azonosítási lehetőségek nélkül mozgó tömegben előre jelezhető, hogy politikai és vallási szélsőségesek is jönnek. Hogy ez merő populizmus? Mondják ezt azoknak, akiknek a szerettei terroristatámadásokban haltak meg Tunéziától Párizsig!

Van, aki közbiztonsági kockázatot jelent, mert már nem tudja vagy akarja tisztelni a magántulajdon szentségét. Ezért betör és jogos tulajdonosától erővel veszi el azt, amire szüksége van. Talán csak a termést a kertből. Talán egy biciklit a ház elől. Talán többet. Mindig egy kicsit többet. Aki nem hiszi, járjon utána, innen nem messze, a déli határ magyar és szerb oldalán!

És van, aki – mondom idézőjelben – „csak” létbiztonsági kockázatot jelent. A nyelvet sem beszélő, zömében szakmával sem rendelkező szegények számát növelik. Elég teher nekünk az, hogy megvédjük a bűntől és a szükségtől a saját szegényeinket. A hajlék vagy munkanélküli magyarokat… Erre Európa gazdag országainak sincs pénze, nemhogy nekünk, a tegnapi válságból épp csak kikecmergő, iparkodó magyaroknak.

Azonban a népvándorlás „csak” tünet. A valódi betegség az, hogy távoli országokban megbomlott a rend. Az erőszak az úr és anarchiába süllyedtek a társadalmak. Felbomlott az az államiság, amely Magyarországon ezer éve stabil, és amelyet hagyományosan épp ezen a mai napon, augusztus 20-án ünneplünk. Íme, az államiság, ami békeidőben olyannyira elvont fogalom, hogy talán nem is vagyunk teljesen tisztában a jelentőségével, ilyenkor azonban, válság idején, katasztrófák idején, népvándorlási krízis idején megmutatja az állam a valódi értékét és a valódi jelentőségét.

Európa és Magyarország egyaránt bele fog rokkanni, ha a tüneteket akarja kezelni, miközben érintetlenül maradnak a bajok valódi okai. Nemhogy nem használnánk, de egyenesen ártanánk ezzel. A tüneti kezeléssel ugyanis azt a hamis üzenetet küldenénk a távoli országok polgárainak, hogy ott nem kell dolgozni, és nem kell, hogy rend legyen. Elég, ha felkerekednek és átköltöztetik a családjukat, a városukat, az egész országukat egy másik világba, a mi világunkba.

Felelősségünk van abban, hogy ezek az emberek ne csapják be magukat és ne hagyják magukat becsapni mások által – se jószándékú széplelkek, se hátsó szándékú embercsempészek által. Nem önzésből, hanem az irántuk és a sajátjaink iránt érzett felelősségből mondjuk ezt, és meg is kell mondanunk az igazságot. Azt, hogy Európában és Magyarországon se hely, se pénz nincs sokmilliónyi ember befogadására.

A népvándorlást tehát meg kell állítanunk. Lehetőleg még azelőtt, hogy pénzzé téve mindenüket újabb milliók indulnának el a hamis ígéret földje felé. De, ha akkor nem tudjuk, akkor ott, ahol elérik Európa határát, ott kell ezt megtennünk. A görög partoknál. Az olasz partoknál. Vagy a magyar államhatáron. Ezért van szükség a védősáncra a határon.

Aki azonban új vasfüggönyt emleget, nem tudja, mit beszél. Vagy nagyon is tudja, és tudatosan terjeszti ezeket a híreket. A vasfüggöny elzárt bennünket Európától. A déli védősánc pedig megvédi Európát. Megvédi a közös Európát, amelyben Magyarország is részes, és amelynek Magyarország is része. De ezzel párhuzamosan szükség van azokra az intézkedésekre is, amelyek a már nálunk lévő menekültek számára biztosítják az emberi élethez szükséges minimumot. A tiszta ivóvizet, az étkezést, a higiéniát és az orvosi ellátást.

Aki ugyanis csak a „falról” beszél, azok valójában hallgatnak arról, hogy mi magyarok minden segítséget megadunk azoknak, akik valódi menekültek. Igazából, erőnkön felül segítjük őket. Magyarország nagyobb mértékben kitett a népvándorlás veszélyének és Magyarország több terhet visel e probléma kezelésében, mint Európa védettebb, belső országai.

És itt térek vissza az államalapítás üzenetére és tanulságára… Arra, hogy az állami létnek feltétele az erős szövetségesi rendszer is, amit Szent István ismert fel a legjobban az elmúlt ezer esztendőben. Szövetségesek, amelyek kérhetnek – például védelmet a Szövetség déli és keleti határain. És szövetségesek, amelyeknek adniuk is kell cserében azért, ha kérnek.

Mi, magyarok jó szövetségesek vagyunk. Ezer éve vagyunk hűségesek Európához. Végvári vitézekhez méltón tartjuk a kapukat, védjük belső-Európát attól a tehertől, amelynek súlya alatt valójában összeroppanna.

De cserében elvárunk néhány dolgot! Példának okáért az áldozatvállalásunk elismerését. De mást is. Tiszteletnél, erkölcsi támogatásnál többet. Érdemi támogatást várunk el a munkánkban és a küzdelmeinkben. Az Európai Unió nem várhatja el Magyarországtól, hogy magára vállalja a bevándorlás oroszlánrészét, miközben csak kisegérnyi támogatást kapunk tőlük. Európa és Magyarország sorsa összefügg. Szimbiózisban élünk, nem pedig alá-fölérendeltségben.

Magyarország továbbra is kész arra, hogy – ahogy a történelemben oly sokszor megtette már – újra a keresztény Európa védőbástyája legyen. De ehhez a hátország, a belső Európa érdemi támogatása is kell. Szövetségesek között ez így tisztességes. És így ésszerű!

Európa érdeke az, hogy Magyarország erős végvár legyen. Hát, ne gyengítse, hanem erősítse Magyarországot Európa! Szent István állama, Európa védősánca akkor tudja betölteni történelmi hivatását, történelmi küldetését, ha nem hagyják magára, ha nem marad magára. Augusztus huszadikának, a magyar államiság ünnepének ez is legyen üzenete – Európának és a világnak is!

Mélyen Tisztelt Vásárhelyiek! Tisztelt Polgármester Úr!

Szent István ünnepén, itt Hódmezővásárhelyen a Szent István téren, a Magyar Állam születésnapján kifejezhetjük elismerő gondolatainkat és elismerő szavainkat azoknak a hódmezővásárhelyi polgártársainknak, akik 1990 óta, immár huszonötödik esztendeje folyamatosan megünneplik a Magyar Állam születésnapját. Fejet hajtanak Szent István emléke előtt, sőt maguk is az emlékállításra törekedtek.

Hála és köszönet a város Képviselő-testületének, polgármestereinek, az előttünk járóknak azért, hogy az elmúlt huszonöt esztendőben sok más várossal ellentétben Szent István királyt állították példának, állítottak példaképnek.

Fontos ezt azért hangsúlyozni, mert a mai világban példák állítására igenis nagy szükség van. Hogy egy város képviselő-testülete, hogy egy város polgárai, Szent István emlékét, üzenetét, örökségét és ünnepét tartják a város legfontosabb ünnepének, ez mindannyinkat figyelmeztet. Példát állítunk magunk elé, és példát állítunk azok elé, akik szavazataikkal ránk bízták a sorsukat.

Először is állítjuk azt a példát, hogy a mögöttünk hagyott ezer esztendő tiszteletet érdemel. Hogy emelt fővel járhatunk. Hogy büszkék lehetünk a múltunkra. És ez a múlt mindenféleképpen a jövő is. Nagyon kevesen vannak azok, a nemzetek, akik tudják, hogy a következő száz esztendőben mi fog történni ezzel a világgal. Mi olyan nemzet vagyunk, amelynek véleménye van a jövőről, biztos tudása azonban a múltról van.

Biztosak lehetünk abban, hogy akik várost vezetnek, közösséget szerveznek – civilként, megválasztottként- azt a kötelességet kapták a választópolgároktól, hogy tiszteljék az ezeréves Szent Istváni államot. Megőrizzék és továbbvigyék. Ennél nagyobb mandátum, küldetés és felelősség talán nem is kell nekünk. És kaptak még valamit azok, akik elé Szent István példáját állítjuk itt, Hódmezővásárhelyen huszonöt esztendeje. Kapták azt a lehetőséget és azt a felelősséget, amire Püspökatya figyelmeztetett bennünket a beszédében, hogy keresztényként és keresztyénként éljék az életüket. 

Hiszem, hogy ennek a városnak a sikere elválaszthatatlanul összefügg azzal, hogy a város vezetése, képviselő-testülete, a város polgárainak többsége a város jövőjét összeköti a keresztény élettel, a keresztyén gondolkodásmóddal. Azzal, hogy a mi magyar sorsunk, a mi vásárhelyi sorsunk, a gyermekeink jövője elválaszthatatlan attól, hogy hogyan élünk a hétköznapunkban. Mi a vonalmérce? Mihez tartjuk magunkat? Mi alapján teszünk különbséget jó és rossz között? Mi alapján választjuk el az igazságot az igazságtalantól, és hogyan tudjuk átvészelni a hétköznapokat.

Ha ebben a város vezetése és a város közössége, a polgársága a következő huszonöt esztendőben is a keresztény és keresztyén értékrendre támaszkodik, akkor ez a város – és reményeim szerint ez az ország is- sikerre van ítélve.

Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mondjuk ezt azért, mi hódmezővásárhelyiek, mert abban hiszünk, hogy a magyarok sorsa és a keresztény világ sorsa egymástól elválaszthatatlan köszönhetően Szent István király döntésének és az elmúlt ezer esztendőnek.

Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak!